Shock!

Mint mindig, természetesen most sem kell velem egyetérteni, de ismét csak a kiegyensúlyozott az első jelző, amely eszembe jut a hét év után megérkezett új Pearl Jamről. Mindebből az is szervesen következik, hogy amennyiben az ember éppen elkapja Eddie Vedderék hullámhosszát, kimondottan otthonos, kellemes érzés hallgatni a Gigatont. Mint amikor leülsz egy régi haverral egy sörre, és ott folytatjátok a beszélgetést, ahol legutóbb – akár évekkel azelőtt – abbahagytátok, és minden természetesen, fesztelenül halad előre a maga útján. És ez természetesen nem zárja ki, hogy pár friss sztoriján kikerekedjen a szemed.

Mint ebből is sejthető, a Gigaton a megszokott és jól bevált fogások mellett szolgál bizonyos újdonságokkal, kísérletekkel is, de hát ilyen monstre kihagyás után valahol azért elvárható az ilyesmi, még az ilyen régi motorosoknál is. A zenekar nem is kívánt zsákbamacskát árulni, és már az első single-lel, a Dance Of The Clairvoyantsszel ellőtte az egyik legnagyobb meglepetést. Sokakra rendesen rá is hozták a frászt az egyértelmű '80-as évekbeli, new wave-es és popos áthallásokat rejtő, izgalmas dallamvilágú és a Pearl Jamre abszolút nem jellemző dallal, nekem azonban elsőre bejött a szövegileg is baromi erős szám, és sokadszorra is a lemez egyik csúcspontjának tartom. Ki hitte volna, hogy ilyesmit is tudnak? Én aztán biztosan nem...

Persze ezzel együtt a Gigaton javarésze azért a Pearl Jamtől az utóbbi bő két évtizedben megszokott csapásvonalon halad. Vagyis nem, természetesen most sem szállították le az új Tent vagy Vs.-t, de ezt azért alighanem mindenki elengedte már magában. Sokáig nekem sem ment a dolog, de az utolsó két-három lemeznél végre sikerült átkattannom, és képessé váltam saját értékeik miatt kedvelni ezeket az albumokat. Ennek megfelelően rögtön a Who Ever Said és a Superblood Wolfmoon garázsrockos, power/popos, ízig-vérig 21. századi Pearl Jamre jellemző nyitánya elkapott. Különösen a szenvedélyes középrésszel ellátott kezdőszám vág oda, ahol a középrészben a bandát a többségtől a kezdetektől fogva megkülönböztető drámaiság köszön vissza mai köntösben.

A későbbiekben ezt a nyersebb, zajosabb irányt képviseli még a Never Destination is, de ez azért messze nem ilyen különleges. Így amennyiben további kedvenceket kell megjelölnöm, biztosan a Quick Escape-et mondanám elsőnek, amely himnikus megközelítésével egyértelműen a '90-es évek derekára repíti vissza a hallgatót, és alighanem mindenki megelégedésére szolgál majd, aki akkoriban szerette őket. Nem, ez sem pont olyan, mint a régi Pearl Jam, de valahol mégis arra a csapásvonalra passzol... Bár nem hallgathatom el, hogy a szöveg direkt trumpozásáért kimondottan kár. Tíz-tizenöt év múlva ugyanúgy nem fog semmit sem jelenteni ez az egész, mint ahogyan most is legfeljebb a vállát vonogatja a Bu$hleaguerre, aki először hallja, mert egyszerűen aktualitását vesztette a téma.

Muszáj még kiemelnem a Gigaton legriffesebb, leghardrockosabb tételét, a Take The Long Wayt is, amely szintén baromi jól sikerült. Érdekes ugyanakkor, hogy ezúttal inkább a csapatra olyannyira jellemző, melankolikusabb darabok között akadnak léptetősek. Az Alright vagy a végére katartikus magasságokba emelt Retrograde mondjuk nagyon rendben van (utóbbi újabb csont nélküli csúcspont), de a Buckle Upot például a legjobb indulattal is csak tölteléknek tudom bélyegezni, és ugyanígy a sztorimesélős Seven O'Clockból is sokkal kevesebb kerekedik ki, mint a kezdés alapján várnád. Ráadásul hiába figyel ebben a blokkban a Retrograde, egyértelműen sok a műsor legvégén három lírázás összesen 17 percnyi időkeretben. Tiszteletben tartom például, hogy a Chris Cornell emlékére írt Comes Then Goes személyes szempontból fontos lehetett a csapatnak, de akkor is legalább másfélszer olyan hosszú, mint ameddig ébren tudja tartani a figyelmet.

Tökéletesnek tehát nem nevezném, de a baromi jól elcsípett, lélegző hangzású Gigaton összességében azért így is pozitív szájízt hagy a hallgatóban, és itt visszautalnék arra, amit az elején pedzegettem: felnőtt, önmagukkal és a világgal kiegyezett emberek zenéje ez, akiknek ugyanakkor ma is van mondanivalójuk. A kockás flanelingek, batikolt pólók időszaka rég elmúlt, mi sem leszünk már soha 14-15 évesek, de ha képes vagy elfogadni ezt, és nem ácsingózol mindenáron 2020-ban is az új Alive-ra, nincs mit utálni itt. Lehet, hogy adhatnék eggyel kevesebb pontot is az albumra, de nem akaródzik – összességében abszolút tetszik, amit hallok. Remélem, jövőre a járvány miatt elhalasztott, oly régóta várt magyar koncert is megvalósulhat.