A dán Pretty Maids a '80-as évek elfeledett nevei közé tartozik, habár hazájukban és Japánban ma is komoly táborral rendelkeznek. Persze tény, hogy a csapat nem erőlteti magát halálra a turnézás terén, és az évtized elejének metal revivalját sem sikerült olyan mértékben kihasználniuk, mint más régi neveknek.
Talán az is közrejátszott ebben, hogy a nehéz '90-es években is folyamatosan léteztek, nem pedig régi dicső hősökként tértek vissza mondjuk azt követően, hogy a Hammerfall is feldolgozta őket a kettes lemezén... Ma ugyanakkor már felesleges ezen rágódni. A lényeg annyi, hogy a Ronnie Atkins énekes és Ken Hammer gitáros nevével fémjelzett heavy metal banda továbbra is aktív, a Pandemonium pedig – az akusztikus Stripped-et is számítva –már a tizenkettedik soralbumuk.
Zeneileg a Pretty Maids mindig is furcsa öszvér volt, szerintem a stílusukban rejlő kettősség is jócskán tehetett arról, hogy a mindenféle európai dallamos zenét két pofára zabáló Távol-Keletet leszámítva nem sikerült igazán nagy sztárokká válniuk. Atkinsék a kezdetektől fogva a kemény tradicionális heavy metal és az amerikaibb megközelítésű, jóval dallamosabb és kommerszebb hard rock között egyensúlyoztak, így azonban a fémzabálók túl puhánynak, az aoristák viszont túl súlyosnak találták őket. Ebből a szempontból a Pandemonium sem szakít a hagyományokkal, de több mint 25 évnyi muzsikálás után vélhetően már senki nem is várt tőlük éles váltást... Vagyis a Pandemonium is nyílegyenes folytatása az utóbbi pár albumuknak.
Ha a csapat neve szóba kerül, a mai napig az 1984-es Red Hot And Heavy és az 1987-es Future World számítanak etalonnak, ami teljesen jogos, de ezen a ponton szolgáltassunk igazságot a későbbi korszaknak is. A Pretty Maids ugyanis sosem csinált igazán gyenge lemezt, ami számomra pont a már említett heavy metal neoreneszánsz idején vált nagyon szembeötlővé. A '99-es Anything Worth Doing Is Worth Overdoing, a 2000-es Carpe Diem és a 2002-es Planet Panic simán lenyomták az akkortájt még a csapból is megállíthatatlanul ömlő német, olasz és skandináv bandák túlnyomó többségét, és a legutóbbi Wake Up To The Real World is teljesen rendben volt. Mint ahogy a Pandemonium is jól sikerült. Akár azt is mondhatnám, hogy olyan, mint a többi, ami bizonyos szempontból igaz is, bár nüansznyi különbségek természetesen most is akadnak, a lényeg azonban változatlan. Ragadós, markáns dallamokkal teli tradicionális európai rock/metal zene ez, ami amellett sem csap át fogatlan nosztalgiázásba, hogy minden ízében őrzi a két-három évtizeddel ezelőtti hagyományokat. A hangzás például a mai korszaknak megfelelően harapós és tömény.
Hammer és Atkins mindig nagyon tudott dalokat írni, így aztán ezen a lemezen is jónéhány remekül elkapott darab sorjázik egymás után: a monumentálisan melodikus I.N.V.U., az összekeverhetetlen egyszerre-légies-és-betonozós One World One Time, a zakatoló It Comes At Night vagy a mérsékelten speedelős Cielo Drive egyaránt méltán tarthatnak számot minden Pretty Maids kedvelő elismerésére. A slágeres vonal legerősebb képviselője ezúttal talán a Final Day Of Innocence, és persze van finom félballada is az Old Enough To Know képében. (A szintén nagyon fogós Little Drops Of Heaven szinte eurodiszkós kezdése viszont akkor is gáz, ha a Pretty Maidstől sosem voltak idegenek a habos hangszínű billentyűs megoldások.)
Megbízható és korrekt album ez egy megbízható és korrekt bandától, akik ma már eléggé tét nélkül nyomják, ám talán éppen ezért tudtak mindig is hűek maradni önmagukhoz. Nem olyan mestermű a Pandemonium, mint mondjuk az új Accept, de ha az európai típusú metalra gerjedsz, ezt sem érdemes kihagyni az idei felhozatalból.
Hozzászólások