Shock!

Mikor először megpillantottam az enyingi Prey debütáló albumának borítóképét, kapásból egyik kedvenc könyvemnek, Jack Kerouac Útonjának borítója (legalábbis azé a kiadásé, ami nekem is megvan) ugrott be. Ugyanaz a végtelenbe tartó, poros országút, át a sivatagon, nehéz fellegek alatt, kissé gondterhelten bár, de szabadon. Na ez, és a lemez címe már épp elég fogódzót nyújtott ahhoz, hogy magamtól is szépen rájöjjek, milyen zenét is fogok a fiatal srácoktól hallani, és hát valóban nem kellett csalódnom, mivel saját stílusmegjelölésük is röviden annyi, hogy stoner rock. Ami amúgy baromira leegyszerűsíti az igazságot, mert ebben a szűk negyvenpercnyi összjátékidejű nyolc tételben majdnem annyira ott bujkálnak a Soundgarden-, Stone Temple Pilots-féle grunge megoldások is, mint a valóban markánsan lekövethető bluesos, délies hatással riffelő muzsika. És hát nincs is gond ezzel egy szál se, sőt, a JUTDC kifejezetten pofás debüt.

A Prey számomra a semmiből tűnt elő, de ez csak azért történhetett így, mert átsiklottam afölött az egyébként általunk is leközölt hír felett, miszerint ők nyerték meg a Fezenre Veled tehetségkutatót, aminek következményeként felléphettek a FEZEN Fesztivál nagyszínpadán. Ugyan nem voltam ott, de az itt hallható zene hallatán biztos vagyok benne, hogy nem vallottak szégyent. Mert ezek a dalok nem tökéletesek ugyan, de bőven készek arra, hogy meg lehessen mutatni őket nagyobb színpadon, akár jelentősebb számú közönség előtt is. A srácokban megvan a potenciál, na. És ha mindehhez hozzávesszük, hogy a borító kifejezetten tetszetős, a hangzás (amiért egyébként a gitáros Bodri Dávid felelt a dunakeszi JawBreaker Recordingban) teljesen profi, kijelenthetjük: valahogy így kell kilépni a fényre egy bemutatkozó anyaggal.

A nyolc tétel nagy része egy-két jól elkapott, kellő zorkósággal felrántott riffre épülő, hol szikárabban, egyértelműen megfogalmazott (Walker, Cleaner), hol kissé megtekertebb darab (Kitchen Story, Deaf Wall), és mindegyikben kiugróan jól szólnak a gitárok, valamint Mátyás Gábor énekes hangja. Ez amúgy is az anyag egyik legfőbb erőssége, Gabi torka ugyanis kifejezetten erős, épp annyira ráspolyos, amennyire kell, és meglepően ügyesen is használja. (A meglepetés annak szól, hogy az ifjonc hazai zenekarok jelentős része énekfronton szokott elvérezni.) Az utolsó előtti, személyes favorit Emptiness énektémái például kifejezetten frankók lettek, de maga a southern/country hangulat sem sámli. Olyannyira, hogy ebben a dalban igen markáns Pride & Glory-utóíz található, és részemről ez nagyon is rendjén való.

Gábor amúgy egy Foo Fighters tribute banda énekese is egyben, de ezt gyorsan felejtsük is el, mert hangja sokkal zurább Dave Grohl-énál, ez a zene pedig még csak szőrmentén sem hasonlít az FF-világára. Még az akusztikus zárótétel Soul Closed In Time-ban sem, mert ez meg akkora Soundgarden-hangulat, hamisítatlan Cornell-féle dallamokkal, hogy ihaj! Nagyon jó lett ez is, bár én tuti egy pörgősebb tételt pakoltam volna zárásnak, nem a korong legnyugisabb darabját, pláne úgy, hogy az előtte lévő Emptiness is finomabb hangulatú. De sebaj, ezen kívül nem is nagyon kötök bele másba, ha csak abba nem, hogy néhol lehetnének kicsit fifikásabbak a dobalapok, vagy a basszus-futamok, mert hiába tetszik pl. a basszus-felvezető az Others elején, már ezerszer hallottunk ilyesmit, úgyhogy kissé iskolás hatást kelt.

Persze, tudom, nincs új a Nap alatt, de egy ilyen, viszonylag telítettebb stílusban marha nagy szükség van arra, hogy megtaláljuk azt a nüansznyi mást, amit csak mi tudunk, ahogy csak mi tudjuk. Erre persze még bőven lesz ideje a négyesnek, hiszen egyrészt mindössze három éve léteznek, másrészt pedig igen fiatal srácokról van szó, és egy debütáló lemeznek tán nem is a célja, hogy teljes harci díszben mutassa meg őket, sokkal inkább, hogy elhelyezze a térképen a Preyt. Arra pedig ez a dalcsokor kitűnőnek bizonyul, és biztos vagyok benne, hogy fogunk mi még találkozni!