Shock!

Mióta ismerem Ralf Scheepers munkásságát, kevés foltot tudnék találni benne. Hihetetlen torok, a'la Rob Halford. Ami elsőre szembetűnő, az az album dalainak könyörtelen húzása, a megállíthatatlan gyors legázolás. Engem eleinte gyakran idegesített ez a szünet nélküli zúzás, már-már egysíkúság, amivel azért időközben megbarátkozott a fül.

A húzós tempók, a hihetetlen kivitelezésű riffek számomra folyamatos Judas Priest jelenlétet vetítenek ki, annyira hatalmas átfedés van a két zenekar között, hogy önkéntelenül is az ősrégi Priest lemezek után kutatott a kezem. Persze a Priest elemek ellenére sem vádolható kópiával a zenekar egyébként kitűnő zenészekből álló gárdája, hiszen ez a produkció annyira mestermű is egyben, hogy csak jó véleménnyel pörgetheti végig a kritikus hallgató. Kiemelkedő nótákban nincs hiány: Jaws Of Death, Church Of Blood, Kill The King a Rainbowtól.

Zárszóként had fűzzek még pár sort csak így általánosan a feldolgozásokhoz. Mivel a napokban hallottam a Holy Diot /dupla/ illetve a Tribute To The Accept lemezt nem tudtam megállni, hogy csak úgy elmenjek mellettük. Mindamellett, hogy többnyire nagyszerű zenekarok nagyszerű klasszikusoknak adóznak tiszteletük jeléül, manapság érezni lehet egyfajta futószalag effektust is. Lassan például nincs új metal album feldolgozás nélkül. Ez jó és hálás feladat, de kezd olyan szintű üzleti jelleget ölteni mely nem biztos, hogy csupán csak a nagy nevek tiszteletére születtek újjá...Tisztelet a kivételnek!