Shock!

Nem semmi, hogy Josh Homme zeneileg hová jutott el a Queens Of The Stone Age tizenkilenc éve megjelent bemutatkozó lemeze óta. Persze, sok idő az a tizenkilenc év, pláne, ha valaki olyan vastag falú dobozba zárta be magát, mint tette azt nyeglén kretén hősünk a kilencvenes években stílusalapító zenekarával, a Kyuss-szal. Ha Homme, akkor stoner/desert rock, és fordítva. Legalábbis ez volt a kezdeti szent hit, és minderre még maga a vörös sivatagi ördög is rátett néhány bányászlapáttal az első három QOTSA lemezzel. Hogyan is hibáztathatnánk azokat a szőrös seggű, és még szőrösebb ízlésű zenebarát feleinket, akik abba a tévhitbe ringatták magukat, hogy ez már mindig is így lesz.

A Lullabies To Paralyze határozottabban választotta ketté a Kyuss/QOTSA-rajongónyájat, mint Mózes a Vörös-tengert. Nagy volt a lemorzsolódás, és tökéletesen megértem azokat, akik végül leszálltak a vonatról. Ugyanakkor voltunk azért jó néhányan olyanok is, akiket felcsigázott a Lullabies, és kíváncsian vártuk, mi lesz a következő megálló. Utólag egyébként igencsak abszurdnak tűnik, hogy egy olyan fickó esetében kell kiszámíthatatlanságra számítani, mint amilyen Homme. Karaktere alapján nincs nála egyszerűbben megfejthető ember, bár ez a játékosan macsó, rockabillys beütésű, öröklázadó naivitás valószínűleg jórészt inkább csak a külvilágnak szól, amolyan „szórakozzunk egyet, amíg ezen a világon vagyunk" hozzáállás, amit ő sem gondolhat igazán komolyan, bár az új album fényében eléggé egyértelmű, hogy nagyon is jól szórakozik mostanság.

A Villains a hetedik eresztés a sorban, és egyben ez a csapat tánclemeze is. Ahogyan Homme meg is jegyzi nagy komolyan az albumhoz készült előzetes kis szkeccsben, ő bizony szereti ropni, és a Villains első felét konkrétan megszakítás nélkül le lehetne adni valami rockdiszkóban (ha van még ilyen) vagy házibuliban. Vagyis a zenekar stoner reneszánsza egyelőre még várat magára, ez nem a Rated R vagy a Songs For The Deaf hibbant sivatagos, elszállós kergülése, de alternatív rockból is a jobban fésült kiadás. Pedig kergülés ez is, csak épp a napszítta, homokkal teli riffek nélkül, és tán minden eddiginél vidámabb, felszabadultabb hangulatban, ami meglepő azok után, amiken Homme az utóbbi években átment.

A nyitó Feet Don't Fail Me már csak a dalszövegében idézi meg a sivatagot, amúgy meg úgy ugrálnak azok a basszusvezérelte riffek, mint egy beszívott magyar hillbilly valami nógrádi falunapon. És nem változik a stílus ezután sem. A szinte békebeli időket idéző, pimasz The Way You Used To Do klasszikus rockandrollos lüktetésével és carpe diem életérzésével elég könnyen megfogja az ember lábát, és addig rázza, amíg ki nem szalad alóla a padló. Némileg visszavesz a svungból a Domesticated Animals, amelynek egyik lelkét Michael Shuman torzan búgó basszustémája, a másikat pedig Homme védjegyszerű énekdallamai adják, amelyekkel itt csempészik bele először a lemezbe azt a jellegzetes, kissé depresszív, melankolikus ízt, ami valahogy mindig is ott motoszkált a vörös óriás zenéjében.

Az anyag ívét követve elérkezünk a lírai, és meglepően jól sikerült Fortresshez, ahol Homme talán karrierje leginkább érzelemgazdag dalolását mutatja be, maga a dal pedig nem is annyira szomorú, mint inkább felemelő. Visszatérünk a táncparkettre a szintetizátoreffketjeivel a '60-as éveket idéző Head Like A Haunted House-zal, ahol a hangszermágus Troy Van Leeuwen ereszti meg hibbant gitárjátékát, máskülönben ez a szerzemény is egy kicsit olyan, mint majdnem az összes a Villains-en: jó és kellemes zene, elsőre legalábbis, aztán hamar elkopik a varázs, és néhány kiemelkedőbb pillanattól eltekintve olyanná válik szinte a teljes korong, mint Iggy Pop legutóbbi albuma. Egy tökös kislemez kijönne belőle, negyven percnyi viszont sok. Sajnos ilyennek érzem az Un-Reborn Againt, és nem csak azért, mert olyan, mintha a Post Pop Depressionről maradt volna le. Hat és fél perc egyszerűen rohadt sok ebből, még Homme is fáradtnak tűnik, mintha egy büdös nagy buli után, mocsok másnaposan rántották volna fel a dalt a stúdióban a még szerteszét heverő tequilás üvegek között szédelegve.

Sajnos hasonlóan fásult vehemenciával büntet a Hideaway, amelynek az a legnagyobb bűne, hogy nem hagyja kibontakozni az egyébként roppant húzós ütősnek számító Jon Theodore-t, akinek játéka rengeteget dob a Villainsen. Illetve dobna, ha Homme nem bambulna el az album második felében. Aztán a The Evil Has Landedben mintha visszatérne a csapatba az életkedv, s bár nincs pontos infóm róla, de erős a gyanúm, hogy az itt hallható sajátságosan torzított gitárhangzásért javarészt Dean Fertita felel, aki szerintem korunk egyik legalulértékeltebb, de szerencsére annál többet foglalkoztatott hangszerese. A nóta végén elcsattanó begyorsulás idézi vissza egyébként a legelevenebben a banda korai időszakát. Egy percnyi múltidézés még belefér, gondolhatta ártatlan képet vágva Homme. Hogy a lemezt egy olyan dal zárja le, mint a Villains Of Circumstance, egyáltalán nem meglepő, sőt, tökéletes választás. Afféle műsorzáró darab ez, némi teátralitással, a búcsúzás fájó érzésével átitatva, egyszóval az album édesbús hangon ér véget. Ami egyszer s mindenkorra nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a QOTSA már nem az a QOTSA. De ezt úgyis tudta mindenki.

Nem őrülök meg a Villainsért, nem nőtt hozzám, nem is hallgatom meg minden nap, sőt, nem is ez a csapattól a kedvencem. Ugyanakkor azt sem várom el Homme-tól, hogy húsz éven át ugyanazt játssza, csak más címet aggatva ugyanazokra a riffekre. A Villains vitán felül olyasmi, ami egyedi a zenekar katalógusában, és ez jó és rossz is egyben. Félig szórakoztató, félig viszont unalmas lett ez az album, de ennek ellenére mégis időről időre jól esik előkapni, némi ártatlan kikapcsolódásra.