Shock!

Sokszor leírtam már, hogy nem kedvelem a feldolgozáslemezeket, mivel legtöbbjük képtelen kiugrani az egyszeri érdekességek fiókjából, másrészt egy ilyen átértelmezős anyag a legékesebb bizonyítéka szokott lenni egy-egy zenekar ötlettelenségének.

A Queensryche esetében nem igazán tudom, miért adták ki ezt a gyűjteményt, hiszen a tavalyi Operation: Mindcrime II még nincs olyan messze, és nem is arra utalt, hogy elvesztették volna kreatív energiáikat. A pénzéhség sem lehet igazi ok, hiszen a piacot a saját nótáikkal sem nagyon tudják lekaszálni már egy ideje, innen meg ugye még az alaposan leszűkült QR-tábor által megvillantott dohány nagy része is mások zsebébe vándorol majd. No mindegy, a lényeg, hogy itt van a Take Cover, tehát most több mint 25 év és megannyi saját dal után azt is meghallgathatjuk, miként nyomják mások szerzeményeit Geoff Tate-ék.

Aki netán a Queensryche alapvető hatásainak bemutatását várja, az óvatosan közelítsen vagy még inkább kerülje el a lemezt, a Take Cover ugyanis egyáltalán nem metal-orientált, sőt, kimondottan igyekeznek rajta kerülni az ilyesmit. Hangzásképileg, sőt hangulatilag is a sokat szidalmazott késői Queensryche anyagok vonala ötlik fel az emberben egy csomó helyen, játsszanak Crosby, Stills, Nash & Youngot, egy dalt a Jézus Krisztus Szupersztárból, vagy akár errefelé kevésbé ismert régi amerikai rádiós nótákat. Vagyis aki ikergitározásra, poharakat repesztő Geoff Tate sikolyokra, Judas Priestre, netán Iron Maidenre áhítozna – ezek azért elég nyilvánvaló példaképeik voltak – , az egészen biztosan csalódni fog.

Az anyag csúcspontja egyértelműen a nyitó Welcome To The Machine, amit minden túlzás nélkül zseniálisan nyomnak: amiket pluszban belejátszanak, azok is maximálisan hűek a Pink Floyd hagyományaihoz, összességében mégis olyan a dal, mintha csak a Promised Landről maradt volna le annak idején (még a szaxofon is ezt az érzést erősíti). Ez ebben a formában simán ott van minden idők legjobb Waters & Co. feldolgozásai között, még az eddig überelhetetlennek hitt Shadows Fall-féle verzióval is felér. Kár, hogy a borzasztóan várt Innuendóról már nem mondhatok hasonlóan jókat, ez ugyanis kifejezetten gyengére sikeredett, teljességgel hiányzik belőle minden idők egyik legnagyobb epikus rocknótájának páratlan drámaisága és valahogy Geoff Tate-nek sem állnak jól Freddie Mercury dallamai.

A lemezen szereplő egyetlen metal klasszikus, a Sabbath Neon Knights-a maximálisan hű az eredetihez és pont olyan jó, mint azt várni lehet, csak hát éppen az ilyen szolgai utánjátszásoknak nincs a világon semmi értelmük. A Police Synchronicity II-ja és Peter Gabriel Red Rainje korrekt, de igazából semmi extra, a U2-féle Bullet The Blue Sky 10 és fél percesre hizlalt monstre koncertváltozata pedig kimondottan unalmas és eseménytelen. Egyesek szemében biztos főbenjáró bűn, hogy ilyet mondok, de az egyébként általam sem körülrajongott Derrick Green-féle Sepultura bizony sokkal izgalmasabban nyomta ezt a nótát pár évvel ezelőtt... Ami a többi kiválasztott dalt illeti, meg lehet hallgatni ezeket is, mivel mindegyiket nagyon jól írták meg annak idején, a Queensryche-ék pedig abszolút topmuzsikusok, akik élvezetesen, feelingesen játszanak, de mégis erősen feleslegesnek érzem az egész műsort.

Szívesen írnám azt, hogy a Take Cover hatására felülvizsgáltam a nézeteimet a feldolgozáslemezekkel kapcsolatban, de sajnos nem tudom, ez ugyanis csak egy újabb átlagos újrajátszogatós album a sorban. Meg lehet hallgatni, jól el is szól a háttérben, de ennél több egy szemernyivel sincs benne.