Én annyira, de annyira reménykedtem... Az Operation:Mindcrime nagy hatással bírt anno a zenei ízlésemre, a korai QR lemezeket beszerezve értettem meg a Crimson Glory és a Lethal zenéjének gyökereit, az Empire volt maga a Zene, a Promised Land pedig egy szomorkás, de szép művészlemez. Aztán valami nagyon elromlott.
Az a csapat, akit annak idején bálványoztak egyedi stílusáért, akik zenészek, együttesek százainak adták az inspirációt, beállt a seattle-i bandák és ál-okos rockbandák mögé. A Hear... és a Q2K lemezek máig hallgathatatlanok számomra, és mikor meghallottam, hogy újra Chris DeGarmo-val dolgozik a csapat, ráadásul a Sanctuary kötelékében, nekiálltam előre inni a medve nőjére. Hátha megjött az eszük, és újabb hamisítatlan QR lemezt szülnek. A nyitó riffnél még picit bizakodtam, az Open gitár-alapja ugyanis olyan, mint egy klasszikus 'ryche riff, de felére lelassítva, puhára keverve és hátratolva. Aztán sajnos jött az utolsó két lemezen megszokott art rockos prüntyögés, és egy altis, grunge-os ének, én pedig újra ráébredtem, hogy a régi korok elveszett hősei nem térnek vissza, a mesékben a rosszak győznek, és minden jó tündért felfalnak a boszorkányok.
Miért akar a Queensryche modernizált, kiherélt szalon-Soundgarden lenni? A dalok kissé erőtlenül, a régi varázslat minden jele nélkül sorjáznak egymás után, a gitárok csak prüntyögnek, sehol a DeGarmo - Wilton ikerszólók, elhalt a régi, klasszikus puskalövés-szerű pergőhang, Scott Rockenfield sem az a láncos dobcuccát szétvirgázó dobosisten, csak egy fáradt zenész... DeGarmo két dalban társszerzett, a Falling Behind egy akusztikus öreg-rock, a lemezt záró Doin' Fine egy Queent és grunge balladákat egyaránt idéző ballada.
Tévedés ne essék, színvonalas és jó dalok vannak ezen a lemezen, egy érettebb, negyven éves átlagéletkorú Nickelback a fél golyóját odaadná ilyenekért, de egy Eyes Of A Stranger, egy Killing Words után ez a tíz szösszenet csak egy hanyagul odafirkantott tintapaca egy csodálatos életmű alján. Tate mester szólólemezét anno kifejezetten utáltam popos, kísérletezős hangvétele miatt, később azonban arra jöttem rá, hogy az a korong legalább mozdul valamerre, még akar valamit. A Tribe viszont csak egy felesleges ujjgyakorlat, ami nem csak engem, hanem még sok Queensryche fanatikust keserít el világszerte.
Bár hívna újra a Forradalom! De addig ez csak pár pont: egy a csalódásért, egy a megfáradásért, egy a csodák elvesztéséért, egy az erő megfakulásáért, egy a Hang elhalkulásáért és egy az enyészetért. Az nem több, mint HAT. Sajnálom.
