Shock!

Több mint fél évtizedes pauza után tért vissza két évvel ezelőtt az északkelet-angliai Corbyból származó, sludge/hardcore/stoner zenei elemekre és életszagú dalszövegekre épülő ösztönmixet muzsikáló Raging Speedhorn. A korábban négy stúdió-, valamint egy élő felvételeket és korai demókat tartalmazó album mellett a srácok 1999 és 2008 között végigturnézták a világot, 2007 nyarán Budapestre is eljutottak az egyébként zseniális amerikai poszt-hardcore Twelve Tribes illetve a magyar Bridge To Solace társaságában zajló Európa-turné keretében. Volt alkalmam akkor élőben látni a zenekart, és meg kell mondanom, kevés hasonló, jó értelemben vett lepattant produkciót láttam még: az alapvetően keménykötésű skateborder-kinézetű csapat tagjai elementáris erővel gyilkolták a színpadot, valamint a koncert előtt és után a különböző alkoholos tartalmú italokat – igazi tajparaszt angol produkció volt, mintha csak a Millwall rosszhírű fociszurkolói tettek volna látogatást a megboldogult Kultiplex falai között.

Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a lényegre törő muzsikához párosuló, kétségkívül direkt és hatásos színpadi produkció megtette a hatását a 2000-es években, komoly turnékra (Slipknot, Rammstein) és fesztiválokra (Ozzfest, Download) juttatva be a két vokalistával felálló mocsokbrigádot. Talán a túlpörgetett tempó okozhatta a hirtelen leállást 2008-ban, majd hat esztendő csend következett, és csak 2014-ben röppentek fel az első hírek, hogy a Raging Speedhorn ismét aktivizálja magát. Ráadásul a tömeggyilkos kinézetű, de a bő évtizeddel ezelőtti önmagához képest láthatóan megfogyatkozott John Loughin mellé visszatért rikácsolni a másik eredeti vokalista, Frank Regan is, hogy újult erővel aprítsanak lemezen és színpadon egyaránt.

A Raging Speedhorn zenéje, így az új album hallatán is azonnal beugrik a New Orleans-i sludge színtér ösztönösebb vonulata, így a Jimmy Bower-féle Eyehategod, az 1990-es évekből a Buzzov-En, vagy bizonyos tekintetben annak kvázi utódzenekarának tekinthető, szintén rettenet elvetemült arcokból álló Weedeater muzsikája. Ugyanakkor a tengerentúli hatások mellett legalább annyira pregnánsan érezhető a brit keményzenei monstrumok, így a prosztó brit punk – Discharge, Exploited és társaik –, riffek tekintetében a néhai Iron Monkey és természetesen a korai Black Sabbath befolyása.

Az idén júliusban kiadott Lost Ritual közel ott folytatja a Speedhorn-életművet, mint ahol anno félbehagyták: nagy meglepetések nincsenek, bár senki sem várta tőlük, hogy átmenjenek szimfonikus hatásokkal tűzdelt progrockba. A lemeznyitó Bring Out Your Dead még kimérten adagolja a megszokott brutalitást, az azt követő Hallfway To Hell címéből következően „félúton a pokolba", ugyanakkor már a megszokott Speedhorn tempóban pumpálja az ismerős riffeket. A Motörhead pedig a brit zenekar privát búcsúja egy valódi brit intézménytől, a tavaly év végén elhunyt Lemmy Killmistertől. A zakatolós témák mellett legalább annyira működnek az olyan kimértebb bólogatós dalok is, mint az Evil Or Mental, a Ten Of Swords vagy a Dogshit Bulls, ráadásul ezek hangulati szempontból is kellőképpen ellensúlyozzák a gyorsabb pillanatokat. A hardcore/punk hatású ordibálós énektémákat időként éjfekete, Cathedral-hangulatúan szomorkás vokálbetétekkel törik meg, amely korábban azért nem volt annyira jellemző. A lemezt záró, hat és fél perces Unleash The Serpent pedig a valaha született legsúlyosabb, de egyben leghangulatosabb Raging Speedhorn-szerzemény: a pincébe hangolt repetitív old school doomriffre érkező, előbb suttogós, majd fokozatosan bedurvuló üvöltések félelmetes hangulatot árasztanak. Talán meredeknek tűnhet a párhuzam, de számomra azonnal a gyermekmolesztálásról szóló Daddy ugrott be az egyes Korn-albumról.

Habár zeneileg nem gondolták túl a dalokat, így a két gitár adta lehetőségekkel is csak csínján bánnak, mégis jóval izgalmasabb dalcsokor született a srácok keze alatt, mint bármikor korábban. Ha lehet ilyet mondani, esetükben jót tett a viszonylag hosszú szünet. Persze ugyanúgy dühös, acsarkodós és a legkevésbé sem megalkuvós a végeredmény, mégis rejlik az egészben egy jófajta letisztultság, valószínűleg ez már a korral is jár. A Napalm Death mellett is dolgozó Russ Russell kellően koszos, de erőteljes hangzást biztosított a Lost Ritual dalainak, és ugyan gitárszólókkal továbbra sem kényeztet a zenekar, emiatt nincs is hiányérzet bennem. Azon zenehallgatóknak, aki korábban kerülték őket, most sem igazán merem tiszta szívvel ajánlani a Raging Speedhornt, akik viszont érzékenyek erre az egységesen mocskos, de fülledt megszólalásra, azoknak majdhogynem kötelező. Habár nem éri el a tavalyi High On Fire-lemez színvonalát a Lost Ritual, de az első osztályból nem fenyegeti őket a kiesés.