Shock!

Negyvenöt éve jelent meg a Led Zeppelin talán legvisszafogottabb albuma, amit szimplán csak III címmel láttak el az alkotók. Robert Planték ekkor már a legnépszerűbb hard rock-zenekarnak számítottak jelentős amerikai és európai sikerekkel a hátuk mögött, és rajongók tömegei várták, milyen irányba lépnek tovább. A jubileum mellett szomorú apropó e megemlékezéshez, hogy a hetekben volt harmincöt éve annak is, hogy a zenekar dobosa, John „Bonzo" Bonham Jimmy Page winsdori házában egy egész napos alkoholizálás eredményeként gyakorlatilag halálra itta magát.

Vannak jó zenekarok, vannak kiemelkedő zenekarok, meg van az elit liga, ahová nagyon nehéz bekerülni, és még annál is nehezebb kipottyanni belőle. Persze sikerült már sokaknak nimbuszt rombolni felesleges kísérletezgetéssel vagy éppen azzal, hogy mindig biztosra menve még a minimális innovációt is tudatosan kiölték a zenéjükből, de az elit liga sajátja, hogy tagjaik, ha kell, megrázzák magukat, és újfent biztosítják helyüket a legjobbak között. Hogy miért is ez az eszmefuttatás? Amikor megkaptam a felkérést, hogy a Led Zeppelin 1970-ben kiadott harmadik albuma kapcsán szedjem össze a gondolataimat, többször is végighallgattam egymás után a dalcsokrot, hogy az albumon található nyilvánvaló Zep-örökzöldeken, mint a pattogós Immigrant Songon, a Since I've Been Loving You merengős blues balladáján vagy a Gallows Pole countrys témázgatásán túl belemélyedjek a többi szerzeménybe. És annak ellenére, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni az albumra megírt hard rock-riffeket, mégis hihetetlen erővel ragyog ez a nagylemez is. Egymás után sorjáznak a hol visszafogott, hol tempósabb nyitott hangolású akusztikus szerzemények, ami az első két lemez után kétség kívül meglepetést jelentett az akkor már jelentős számú hardcore Zeppelin-tábor számára.

Az biztos, hogy az 1969-ben megjelent első és második album óriási elvárásokat támasztott a zenekar irányába, különösen utóbbi erőteljes hard rock-jellege (Heartbreaker, Whole Lotta Love, Bring it on Home vagy akár az instrumentális Moby Dick) srófolta fel rendkívüli mértékben az elvárásokat. Ugyanakkor a másik két meghatározó kortárs rockmonstrum aktuális anyagait éppen a szigorodás jellemezte 1970-ben: a két új tagot (Ian Gillan és Roger Glover) avató Deep Purple a júniusban megjelenő, zajos és arcbamászó In Rock albumon a korábbiakhoz képest sokkal súlyosabbra vette a figurát, a Black Sabbath az ősszel napvilágot látott Paranoid albummal pedig gyakorlatilag a heavy és doom metal alapjait tette le. Na, ehhez képest az Egyesült Államokban október elején, Nagy-Britanniában pedig a hónap végén megjelenő, továbbra is csak szimpla sorszámmal ellátott harmadik Led Zeppelin-album kapcsán ha valamit nem lehet állítani, az éppen az, hogy zajos és súlyos lenne.

Míg az említett másik két zenekar egyértelműen a keményebb megszólalás irányába lépett, addig a kétségkívül sokkal inkább a klasszikus blues felől érkezett Page / Plant / Jones / Bonham négyes erőteljes sasszét tett a saját gyökerei irányába, és teret engedett a tagokban mindig is ott szunnyadó blues-, folk- és country-hatásoknak, valamint a klasszikus rockhangszerelés mellett akusztikus hangszerek garmadáját vonultatták fel a mandolintól kezdve a bendzsón és a szájharmonikán át a steel gitárig. És ez az újfajta megközelítés olyannyira dominánssá vált, hogy a torzított gitáros momentumok szinte kuriózummá nemesültek a lemezen. Az albumra került dalok születésének körülményeiről annyit fontos tudni, hogy a dalok oroszlánrésze a Page-Plant kettőstől származott, akik az énekes szülei tulajdonában lévő, walesi Bron-Y-Aur faluban található vendégházban készültek a lemezfelvételekre, ahol a visszaemlékezések szerint még elektromos áram sem nagyon volt. A település neve az album egyik tételében is felbukkan (Bron-Y-Aur Stomp), de olyan ötletek is születtek itt, amelyek csak jóval később, az 1975-ös Physical Graffiti lemezen láttak napvilágot.

Az indító Immigrant Song a lemez leginkább tipikus Zeppelin-féle hard rock-tétele, amely külön kislemezen is kijött az album promóciójaként. A kissé statikus főriff robog végig benne alig két és fél percben, és sokkal inkább Plant éteri magasságokba emelkedő éneke viszi a dalt előre. Olyannyira puritán a megközelítés, hogy innen még a gitárszólót is „kispórolta" Jimmy Page. A dal keletkezéstörténetéről annyit, hogy az 1970. júniusi izlandi koncertek között írta a témát a gitáros az északi sarkkörhöz közel, az „éjszakai nappalban", amikor képtelen volt aludni, és egyszerűen „kiszakadt" belőle a téma. A cím talán kissé megtévesztő lehet, mert Plant korántsem a korabeli nemzetközi migránshelyzetre akart reflektálni, mindössze a reykjavíki koncertek inspirálták egy, a vikingek középkori invázióját megéneklő szövegre: „Wallhalla, jövök!". Az Immigrant Song talán rövidsége és fogós jellege miatt az egyik legtöbbet feldogozott Led Zeppelin dalává nőtte ki magát az idők folyamán. Csak néhány példa a távolabbi és közelebbi múltból: a Dark Angel 1989-es coverje, az Enslaved néhány évvel ezelőtti, meglepően innovatív változata, illetve személyes kedvencem még a '90-es évek elejéről, a Mike Muir és Robert Trujillo nevével fémjelzett funkcsoda Infectoius Grooves ideges hangulatú feldolgozása. De például Slash is rendszeresen előveszi koncerteken Myles Kennedyvel karöltve, ami nem csoda, lévén adott hozzá a hang.

Kissé megtévesztőnek hatott a lemezindítás, mert az Immigrant Song után várnánk a következő pörölycsapásokat, helyette azonban gyökeresen más irányt vesz a lemez. A Friendsben már az akusztikus megközelítés válik dominánssá. Page kissé ideges akkordjai mellett Bonzo finom tamozása, valamint a háttérből beúszó észak-afrikai, berber hatású vonósok teszik teljessé Plant barátságról szóló énekét. A már említett tradicionális keleti hatások miatt – ezekre az énekes mind a mai napig szeret inspirációs forrásként hivatkozni – a dalban tetten érhető egyfajta monumentális megközelítés, bár nem olyan direkt módon, mint a Kashmirban jó fél évtizeddel később. A Celebration Day vidámabb, pattogósabb tétel alig titkolt country-hatásokkal, amely mindenképpen a zenekar bulizós, felszabadult oldalát tolja előtérbe. Ezt követi az egyik legismertebb merengős Zeppelin-blues, a Since I've Been Loving You, Plant tépelődős témájú, mesélős, sztorizós hangszál-akrobatikájával fűszerezve, Page tanítani való gitározásával, valamint Jones orgonafutamaival hét és fél percben – félelmetes, ahogy nyílik a dal, miközben játszanak a dinamikával, igazi mestermunka.

Az Out On The Tiles a lemezen háttérbe szorult rockosabb oldalt erősíti a férfi-nő tematikával a középpontban, a zenekar történetének egyik legragadósabb refréntémájával. Az akusztikus, bendzsó-dominálta Gallows Pole már hosszával is kitűnik az albumról: a dal eredetije egy 19. századi amerikai börtöndal, amit még a század első felében élt amerikai, fekete tradicionális blues énekes-gitáros, Huddie William Ledbetter – ismertebb nevén Lead Belly – játszogatott tizenkét húros gitárján The Gallis Pole címen. Lead Belly egész komoly hatást gyakorolt az '60-as évek meghatározó előadóira, többek között Bob Dylan, a The Beach Boys, de Frank Sinatra is dolgozott fel tőle dalt. Ezt a tételt egyértelműen Plant éneke dominálja: az ember egyszerűen nem tudja kiverni a fejéből, ahogy a country-gitárokkal telepakolt, folyamatosan építkező dalban a főhős bőrébe bújva, a bitó alatt könyörög a hóhérnak az időt húzva. Talán a lemez legemlékezetesebb tétele, Plant zsenije itt üt át leginkább. Ezt követi a szintén akusztikus, szerelmes szövegű, gyönyörű Tangerine talán az album legvisszafogottabb pillanataival: számomra a dal hangulata egy az egyben visszaköszön jó két évtizeddel későbbről, a korai grunge éra érzékeny akusztikus pillanatainál, itt elsősorban a Temple Of The Dog-albumra vagy bizonyos Pearl Jam- (Black) és az Alice In Chains- (Sap EP) életmű-mozzanatokra gondolok. A That's The Way mintha a Tangerine folytatása lenne, itt már teljes a „tábortűz-feeling", Jones hangulatos mandolinjátéka színesíti Page akusztikus témáit.

A megint akusztikus Bron-Y-Aur-Stomp szintén távol áll a rocktól, címével a már említett walesi vendégházas időszaknak állít emléket, de a Tangerine és a That's The Way visszafogott pillanataihoz képest jóval felszabadultabb, vidámabb. Az albumzáró, Page akusztikus slide gitározására, valamint Plant énekére épülő Hats Off To (Roy) Harper tételt a kortárs brit folk énekes-gitáros, Roy Harper inspirálta, akivel Page még 1969-ben ismerkedett meg egy londoni koncert alkalmával. Maga a dal egy korábbi, Charles Obscure-féle blues-szerzemény, amit már Harper is játszogatott, és ahogy a Led Zep-verzió címében is benne van gyakorlatilag neki szánták a felvételt. Ahogy Plant a hangszálait remegteti ebben a tradicionális tételben, az olyan, mintha valami öreg afroamerikai földmunkás kántálna az 1920-as években valamelyik déli, konföderációs állam-beli ültetvényen az Egyesült Államokban.

Annak ellenére, hogy sokan értetlenkedtek a lemez visszafogott akusztikus jellege miatt, az angolszász zenei piacot egyértelműen le tudták tarolni vele, de Nyugat-Európában is rendkívül jó eladási és rádiójátszási eredményeket produkáltak, azóta pedig mindenfelé többszörösen is beplatinázódott a III album, sokszorosan igazolva a zenekar merészségét. Ennek ellenére rögtön a rákövetkező évben 1971-ben megjelenő IV albumon (amit neveznek Four Symbolsnak is a borítóra rákerült, tagokat szimbolizáló jelek miatt) visszahozták az 1970-es lemezen hanyagolt erőteljes rockos megszólalást, elég csak a lemezindító Black Dog – Rock N' Roll kettősre, gondolni, de a Four Sticks vagy a When The Leeve Breaks is ezt a vonalat erősítette (évtizedekkel később az előbbire a Rollins Band (az 1995-ös Encomium: A Tribute To Led Zeppelin című tematikus feldolgozás albumra is felkerülve), utóbbira pedig a 2000-es években a Down készített nagyon hangulatos újraértelmezéseket). Ugyanakkor az 1971-es lemezre került fel a Stairway To Heaven is, mint az egyetemes rocktörténet egyik legfontosabb momentuma, és valahol a modern kor egyik kozmikus hatású dalszerzeménye.

Az 1970-es album kapcsán még érdemes kitérni Jimmy Page és Robert Plant 1994-es kollaborációjára (amiről John Paul Jonesnak „véletlenül elfelejtettek szólni", ilyenek ezek a zenészek... lett is belőle utána egy kis haragszomrád), amikor több akusztikus koncertet adtak Marokkóban, Walesben és Londonban a klasszikus első lemez megjelenésének huszonötödik évfordulója alkalmából. Erről az Atlantic kiadó 1994. október 14-én jelentetett meg koncertlemezt No Quarter elnevezés alatt, és az albumra felkerült tizenhárom dalból négy klasszikus is a hármas lemezről származott (Friends, Gallows Pole, Since I've Been Loving You, That's The Way), jelezve, hogy a Page / Plant páros számára milyen sokat is jelentettek, jelentenek ezek a témák.