Shock!

1992. február 25-én jelent meg az egykori kultikus amerikai hardcore zenekar a Black Flag frontember, az idén már 61. életévét taposó Henry Rollins saját magáról elnevezett zenekarának negyedik nagylemeze, a The End Of Silence címen a független Imago lemezkiadónál. Lényegében ez a zenekar harmadik önálló dalgyűjteménye, mivel 1990-ben egy live albumot jelentettek meg Turned On címmel, amin már felbukkantak olyan dalok is, amelyek stúdiófelvételként majd csak a The End Of Silence-on hallhatóak először. Megemlékezésün apropója, hogy február 12-én Budapesten, a Katona József Színházban Rollins spoken word estet tart a Good to See You elnevezésű előadássorozatának keretében.

Rollins több mint egy éve nyilatkozta önkritikusan egy podcastben, hogy idestova másfél évtizede nincs igazán mondanivalója zenei téren, és ez nagy valószínűséggel a jövőben sem fog változni. Így sorlemezek és koncertek helyett az önkifejezés más formáit választja, legyen az spoken word – igaz, lassan már azt is négy évtizede műveli –, saját televíziós beszélgetős műsorok, illetve az egyre hangsúlyosabbá vált filmszínészet. A nagyközönség számára a filmezés a leginkább látványos, ami szintén évtizedek óta tart, de láthatóan felpörgött az elmúlt évtizedben, elég csak a mozicsatornákon nagy sikerrel ment Sons Of Anarchy sorozat árja gangfőnökére, a horror-fantasy Dreamlandre, valamint a He Had Never Died című misztikus thrillerre gondolni. Henry aktivitása láthatóan nem lankad, ugyanakkor ez már a legkevésbé sem a zenélésről és dalírásról szól. Persze időnként akad egy-két meglepő eseti zenei performansz – így a Cyndi Lauperrel előadott Black Flag-klasszikus, a Rise Above speciális színpadi akciója egy LMBTQ-rendezvényen még 2019-ben –, de a Rollins Band rendes funkcionáló brigádként nagy valószínűséggel már nem fog üzemelni. Az okok között egyébként Rollins kiemelte, hogy betöltve a hatodik x-et, egyszerűen képtelen már a színpadon produkálni azt a legendás intenzitást, ami évtizedekig jellemezte, bohóckodni és magából hülyét csinálni pedig nincs kedve.

Na, de repüljünk vissza az időben három és fél évtizedet! Henry – eredeti nevén Henry Lawrence Garfield – korabeli dinamizmusát és eltökéltségét jól jellemzi, hogy miután a Black Flag 1986 augusztusában beleállt a földbe, megszabadult az évekig hordott hosszú sörényétől, és néhány héten belül összegyűjtötte új zenésztársait, mindenekelőtt Chris Haskett gitárost. Így készült el két szólóalbum 1987-ben: a Hot Animal Machine, majd a Drive By Shooting. A két szólóanyag nyers és zabolátlan, ugyanakkor Haskett egyszerre old school rock'n'roll és disszonáns punk rock hatásokat tartalmazó gitárjátéka miatt egyáltalán nem álltak távol a későbbi Rollins Band-lemezektől, de ezek még így is inkább egyfajta poszt-Black Flag-cuccoknak tekinthetők. Különösen a Drive By Shooting kísérletező anyag, rajta a Queen We Will Rock You klasszikusának egy nagyon beteg, kifordított változatával I Have Come To Kill You címmel.

Haskett tehát már a Black Flag utolsó évében ott volt Henry oldalán, játszott a két szólóanyagon, majd a megalakuló Rollins Band oszlopos tagjává válva egészen az 1997-es Come In And Burn turnéjáig jelen volt a zenekarban. Jellegzetes alakja – kopasz feje hátul varkocsként meghagyott copfjával, kezében PRS gitárokkal – a frontember mögött a zenekar meghatározó arcává vált, jellemző, hogy a későbbiekben még David Bowie kísérőzenekarában is feltűnt. Egy néhány évvel ezelőtti interjúban Haskett így emlékezett a Rollins Band és klasszikus Rollins-Haskett-Weiss-Cain felállás megalakulására: „Már szinte a Black Flag megszűnése napján beszélgettünk Henryvel az új projektről. Oké, írjunk néhány dalt és keressünk hozzá ritmusszekciót! Nem történt konkrét hosszútávú tervezés, helyette inkább csak lépésről-lépésre haladtunk."

A szólóanyagok felvételei után azonnal megtalálták az akkor tökéletesnek gondolt ritmusszekciót Sim Cain dobos és Andrew Weiss basszusgitáros személyében. Őket a korábbi Black Flag-gitáros, Greg Ginn Ween nevű art punk projektéből csenték el, de korábban mindketten zajongtak a dzsessz-szaxofonos John Zornnal is. Weiss és Cain olyan minőségi, a stílusok között bátran kalandozó mégis atombiztos ritmusszekciót alkottak Rollins és Haskett mögött az 1990-es években, ami stílusában talán csak a Commerford-Wilk pároshoz mérhető. Lehet, szentségtörésnek tűnik, de időnként mintha csak a korai Butler-Ward duó húsz évvel későbbi mennydörgő reinkarnációját hallanánk. Rollinst és Haskettet lenyűgözte a két új ember, a már említett interjúban a gitáros úgy fogalmazott: Cain és Weiss „a bolygó egyik legfélelmetesebb ritmusszekcióját alkották abban az időben." Érdemes megemlíteni, hogy a zenekar állandó tagjának volt tekinthető a hangmérnök Theo Van Rock is, aki rendre feltűnt a különböző zenekari promófotókon, ő a banda kétségkívül egyedi hangzásának, hangképének kialakításában játszott fontos szerepet.

Zenei tekintetben viszont alapvető változást jelentett, hogy a korábbi jobbára dühös és intenzív hardcore eszmeiség és megoldások egyre nagyobb mértékben ötvöződtek a Henry által egyébként mindig is büszkén felvállalt klasszikus, 1970-es évekbeli gigantikus rock/metál hatásokkal, így elsősorban a Black Sabbath, a Led Zeppelin és a Motörhead befolyásával. Persze ezeket kiegészítve megjelentek a legsúlyosabb experimentális dzsessz- és noise rock hatások is, még súlyosabbá téve az összképet. Rollins mániákus munkatempóját jelzi, hogy a két már említett szólóanyag mellett a Rollins Band bemutatkozó nagylemeze, a Life Time is 1987-es keltezésű. A debüt már tükrözi az új irányt, miközben még megtalálhatók az anyagon a Black Flag-jellegű dühkitörések is, persze zeneileg már jóval professzionálisabb köntösben. Az 1989-es Hard Volume album továbbvitte a megkezdett történetet, már ezen is hallható az elektro / art punk Suicide 1977-es a Ghost Rider című dalának sajátos átértelmezése, ami később rákerült az elsősorban Brandon Lee tragikus halála miatt ismert A holló című film 1994-es soundtrackjére.

Az 1991-es évben már betegre turnézta magát a zenekar, részt vettek a Jane's Addiction által szervezett első Lollapalooza utazó fesztiválon, ami az akkortájt triumfáló alternatív rock forradalom legfontosabb bázisa volt az MTV mellett. A közel két tucat amerikai várost érintő rockcirkusz július-augusztusi állomásain olyan zenekarokkal osztották meg a színpadot, mint a már említett Jane's Addiction, a Nine Inch Nails, a Body Count vagy a Fishbone. Közben ezerrel tesztelték élőben az új dalokat. Érdekes, hogy a következő években már a Lollapalooza közelébe sem kerültek, akkor már a Seattle és a grunge uralta az utazó fesztivál line-up-ját. A The End Of Silence felvételeire 1991 októberében került sor a Showplace Studióban, Doverben, New Jersey államban. A lemez producere az idén már 75 éves, de a mai napig aktív Andy Wallace volt, az elmúlt negyvenv egyik legfontosabb producere, hangmérnök-keverőse a fajsúlyos rock/metál/underground muzsikák világában. Az 1990-es években a modern rock/metál vonalon jó néhány meghatározó lemezanyaghoz volt köze, így a Sepultura Arise-ához és Chaos A.D.-jéhez, a Helmet Meantime-jához és Bettyjéhez, az első két Rage Against The Machine-hez, a System Of A Down Toxicityjéhez, de a legutóbbi, 2021-es Gojira-albumot, a Fortitude-ot is ő keverte. Jellemző, hogy Wallace a The End Of Silence előtt éppen a Nirvana Nevermind albumán dolgozott.

Fontos szólni Rollins lakóhelyéről, ami a maga frusztrált és erőszakos társadalmi közegével nem kicsit nyomta rá a bélyegét a frontember és vele a zenekar akkori munkásságára. „Az angyalok városa" az egyik leginkább multikulturális nagyvároz az Államokban, ami már jó ideje az amerikai bűnözés és utcai bandák melegágya volt, elég csak a színes közösségek által lakott Compton nevű városrészre gondolni, ahonnan nem sokkal korábban futott be a gengszter rap meghatározó csapata, az Ice Cube, Dr. Dre és Eazy-E nevével fémjelzett N.W.A. Már túl voltunk a The End Of Silence 1991 őszi lemezfelvételein, amikor utcai bűnözők meggyilkolják Rollins jó barátját és lakótársát, Joe Cole-t 1991. december 19-én a Los Angeles-i Venice Beach-en. A nagyváros amúgy is hónapokon át forrongott ekkoriban, miután az afroamerikai, egyébként büntetett előéletű Rodney Kinget néhány – történetesen fehér – Los Angeles-i rendőr egy közlekedési túlkapás kapcsán agyba-főbe verte az utcán még az év tavaszán. A felmentő ítéletük kapcsán utóbb, 1992 tavaszán kialakult zavargások közepette a helyzet annyira komoly volt, hogy csak az amerikai Nemzeti Gárda, valamint a közelben tartózkodó tengerészgyalogosok kivezénylésével voltak képesek a feszültségeket lecsillapítani.

A nyugati parti metropolisz színes és vibráló, de egyúttal nyomasztó hatása akaratlanul is visszaköszön a The End Of Silence dalaiban. Ráadásul eleve adott volt Rollins habitusa és addigi munkássága – elég csak a Black Flag balhékkal és nélkülözéssel teli karrierjére gondolni, amit magyarul Henry Punk a platón címmel megjelent memoárja örökít meg rendkívül érzékletesen. Felmerül a kérdés, hogy ennyi negatív inspiráció közepette milyen muzsika születhet. A válasz adja magát: kibaszottul dühös, és ez szó szerint értendő! Olyan dühkoncentrátum összpontosul a dalokban, és azon keresztül az egész lemezen, hogy párját ritkítja – de ez cseppet sem felszínes gettókeménykedés vagy agresszív vérhányás, itt minden egyes kipengetett gitárakkordnak, dobkiállásnak, basszustorzításnak, Rollins minden szavának, üvöltésének vagy éppenséggel suttogásának megvan a miértje és súlya. Egy korabeli Tool-interjúban Adam Jones gitáros beszélt arról, hogy a legfontosabb kortárs könnyűzenei hatás számára mindenekelőtt a Rollins Band volt, akik „amikor lelassulnak, hihetetlen erő összpontosul bennük, nagyon erős inspirációt jelentenek számomra." A Tool és Rollins közötti jó kapcsolatra jellemző, hogy Henry később szerepelt Maynardék 1993-as bemutatkozó, Undertow című nagylemezének Bottom dalában, amelyben Jones nyugis témázgatása közepette hallhatunk egy közel három perces stand-up szerű Rollins tirádát, ami sokak szerint a debütáló Tool-album egyik leginkább karcoló mozzanata.

A lemezborítóról is elhíresült The End Of Silence tehát egy szabálytalan, mégis elementáris 73 perces zenei monstrum. A borítórajz megegyezik a frontember hátán található hatalmas naptetoválással, amit a híres kaliforniai tetoválóművész, Rick Spellman követte el, neki köszönheti a varratait többek között egy másik ikonikus arc, a Misfits, a Samhain és a Danzig frontembere, Glenn Danzig is. A lemez főszereplője természetesen maga Rollins, aki magabiztosan uralja a teret, miközben klasszikus zeneiségről esetében aligha beszélhetünk, viszont a muzsika tekintetében annál inkább. Zenei értelemben az anyag tele van Led Zeppelin-ízű gitárfutamokkal és bődületes, hard rockos groove-okkal, amiket jó érzékkel akasztanak meg ólomsúlyú, Black Sabbath-hatású lassulásokkal. A lemez első felében a tempósabb, zeppelines riffek dominálnak, majd valahol az album közepétől a dalok egyre lomhábbá és egyben experimentálisabbá válnak. A korai Rollins Band-anyagokon azért még fellelhető, direktben Black Flag-típusú hardcore/punk kategóriába illeszkedő tételekkel itt már nem nagyon találkozunk. Ugyanakkor zeneileg nem lehet begyömöszölni a muzsikát a korabeli heavy vagy thrash/hardcore/crossover metálmuzsikák közé sem. Ősrockos groove-ok és gigantikus hard rock riffek keverednek funkos témázgatásokkal és helyenként direktben dzsesszhatású basszusgitárfutamokkal.

Rollins egy 1992-es interjúban – amellett, hogy az MTV által akkor már erőteljesen lejtmenetbe tett glamvonulat zenekarait, a Poisont, a Warrantet és társaikat ekézte – zenei hatásként nem a hardcore/punk szcéna bandáira, hanem olyan ifjúkori kedvencekre hivatkozott, mint a Led Zeppelin, a Van Halen vagy Ted Nugent. Ő maga is az 1991-1992-es időszakot nevezte jóval később a zenekar leginnovatívabb időszakának, Haskett egy néhány évvel ezelőtti interjúban pedig úgy fogalmazott, hogy ekkor állandóan mozgásban voltak: ha nem turnén voltak éppen, akkor próbáltak ezerrel. Azt pedig, hogy muzsikájuk lemezről lemezre egyre inkább letisztult és összefogott lett, természetes, spontán érési folyamatként értékelte később: „A The End Of Silence már több száz koncert, valamint rengeteg próba eredménye. Hónapokig szinte minden egyes napon próbáltuk a dalokat. Amikor nem turnén voltunk, akkor próbáltunk és majdnem a Lollapalooza turnéról mentünk egyenesen a stúdióba rögzíteni az albumot."

Habár a Black Sabbath és Led Zeppelin hatása kétségtelen, a lemez hangulatát tekintve mégis nagyon kevés köze van a klasszikus doom vagy az akkor már formálódó stoner érzésvilághoz, ami tetten érhető a korai Kyuss-anyagokon, de említhetnénk a sabbathos hatásokkal ekkor már rendesen flörtölő Corrosion Of Conformity 1991-es Blind albumát is. A Rollins Band fúziós muzsikája végtelenül feszült, még a legvisszafogottabb pillanatokban is olyan, mint egy veszett kutya, amelyik bármikor ugrásra kész, hogy átharapja áldozata torkát. A lemeznyitó Low Self Opinion és a hozzá készült, viszonylag minimál zenélős videó annak idején elég jelentős rotációban ment az amerikai és európai MTV-n, és nemcsak a Headbangers Ballban, de a különböző alternatív rockműsorokban is, mint például a 120 Minutes. A dal a lemez ars poeticájának is tekinthető, rockosan húzós témáival valamint az alacsony önértékelés és öngyűlöletről szóló üzenetével. A Grip, Tearing és a You Didn't Need dalok – utóbbi már a Hard Volume-on is hallható volt – sok szempontból hasonló tőről fakadnak, mint az albumnyitó: átlagosan öt perc hosszúságú, refrénközpontú, időnként málházósba forduló húzós hard rock tételek Rollins dühös tirádáival. Az Almost Real című tracknél azonban elkezd nagyon komorrá válni az összkép, az iszonyatos erővel hömpölygő tételben Haskett rendkívül vibráló futamokat játszik, a nem egyszer szinte hősködő gitárszólók alatt dohogó Cain-Weiss ritmusszekció már-már Led Zep-hatású, őrült jam sessionbe hajló muzsikálást visz végbe, csak ehhez ne Robert Plant szárnyaló falzettját, hanem Henry bátyó őrületbe hajló üvöltő, szavaló orgánumát párosítsd.

A közel 9 perces Obscene marad az Almost Real által kitaposott ösvényen, az először csak a távolból hallható karibi hatású ritmusokból bontakozik ki egy világmindenség riff és Rollins az „I'm so confused" üzenettel adja meg az alaphangot, az instrumentális szekció itt is hatalmas, különösen Weiss túlvezérelt basszusfutamai hallatán borsódzik az ember háta – ahogy pedig a dinamikával játszik a zenekar, az tanítani való. A szintén szénné torzított, blueshatású bőgőfutammal indító What Do You Do ismét kimért tempójú tétel 7 percben. A már-már idegtépő, kántálós verzéket megtörő gyakori leállások idézik leginkább a bemutatkozó Rollins Band-nagylemezek disszonáns hangulatait. Bizonyos szempontból a What Do You Do funkciója, hogy megágyazzon a lemez központi tételének, a közel 12 perces Blues Jamnek, amihez keresve se találhattak volna hülyébb dalcímet. A szám annyira fekete és annyira súlyos, hogy ehhez képest a korabeli norvég első generációs black metal mozgalom munkássága ministránsfiúk ártatlan próbálkozásának tűnik. A pincébe hangolva, iszonyú lassan, mégis elementáris húzással hömpölyög egy viszonylag alapra vett blues rock riff, közben pedig ott van a férfi: mintha csak az ókori spártai király Leonidasz egyik katonája volna, akit a perzsák kifeszítettek két szikla közé, és keselyűk falják a testét, már haldoklik, hallod a haláltusát. Iszonyúan mélyre megy a dal, az elmúlt harminc év egyik grandiózus rock/metál/hardcore pillanata – mintegy nyolcperces, hangos nyomasztás után lehúzzák a potikat, hogy Haskett visszafogott, Hendrix-hatású témázgatásával kísérve Henry szavaljon tovább, majd egy mindent szétszakító „burn, burn, so deep inside" sorral térjen vissza a súly és az őrület.

Az utolsó előtti Another Life visszahozza a lemez első felének dalközpontú megközelítését, mintha csak a Low Self Opinion ikertestvére volna, középtájt egy pszichedelikus lazulással, majd az ezt lezáró újabb megőrüléssel. Ezután érkezik a lemezzáró Just Like You a maga röpke tizenegy percével. A lassú, sejtelmes, már-már filmzenébe hajló hangulattal megágyazott, narrátorszerű felvezetésből robban be egy zaklatott, Iommi-hatású riffszörnyeteg szirénaszerű gitárvijjogásokkal kísérve, amiből a lemez talán legdühösebb refrénje bontakozik ki, a végletekig sulykolva Rollins dühét. Mintha csak McMurphy szabadult volna ki a Száll a kakukk fészkére elmegyógyintézetéből, hogy elüvöltse fájdalmát a világnak.

A radikális, nyomasztó és nem egyszer idegtépő zenei alapokhoz lehangolt és komor szövegek párosulnak. Henry sosem dalolt az élet napos oldaláról: az okok között ott van a durva, militáns apjához fűződő ambivalens kapcsolata és emlékei, akivel szinte alig találkoztak, mivel hamar elváltak a szülei. Alkoholista anyja mellett a kis Henry hamar hiperaktívvá vált, nyugtatón élt, majd tizenévesen beíratták egy tengerészeti iskolába. A hiányzó apakép jelentősen hozzájárult alacsony önértékeléshez és frusztrációi gyermekkori kialakulásához. A pletykák szólnak gyerekkori szexuális abúzusról is. Az egyedüli mentsvár az akkortájt indult amerikai punk/hardcore mozgalom, a zenekarok és élő fellépések voltak. Rollins szinte minden koncerten háborúba vonult, előbb lent a nézőtéren, majd csakhamar a színpadon. Nőügyekről, barátnőkről évtizedek óta nem hallunk vele kapcsolatban, gyermeke nincs, időről-időre felröppennek mendemondák Henry vélt homoszexualitásáról, amit ő rendre cáfol, miközben harcos szószólója a melegjogoknak. Munkamánia, sarkos közéleti és politikai vélemények: sok-sok kérdőjel, egyszerre szabályos és szabálytalan személyiség. Ezek kiegészültek azzal az erőszakos miliővel, amiben élt és alkotott. Öngyűlölettel, bizonytalansággal, keserűséggel és frusztrációval átitatott szövegek, nyomasztó muzsika és hasonlóan nyomasztó üzenetek – a zenei sokszínűség, a hangulati és dinamikai váltások, valamint az egész dalfüzérből áradó hihetetlen energia teszik mégis színessé az összképet.

Ugyanakkor a mai napig egyedülálló muzsikával párosulva a frontember megosztó személyisége az akkori underground színtér fontos, meghatározó, megmondó figurája tette, amiben persze meghatározó szerepe volt annak is, hogy az MTV „ráérzett" Rollins médiaképességére. Valódi tényező lett a véleményeivel, a színpadi megjelenésével, a hiperaktív munkamániás életvitelével. A következő, 1994-es Weight albumot már nagyon komoly várakozás előzte meg, és kétségtelen, hogy ebben a The End Of Silence-nek fontos szerepe volt.

Habár a zenekar későbbi anyagai, az említett Weight és Come In And Burn, illetve a teljesen új zenészbrigáddal felvett Get Some Go Again és Nice jóval letisztultabbak, emészthetőbbek és sikeresebbek lettek, sokak szerint a The End Of Silence az életmű legfontosabb központi eleme, amely izzó napként uralkodik a Rollins Band alkotta bolygórendszerben.