Shock!

Húsz éve múlt nyáron, hogy 1995. július 11-én megjelent az Elektra kiadó gondozásában az utolsó Kyuss-stúdióalbum, a végül próféciának bizonyuló címmel ellátott ...And The Circus Leaves Town. Ugyan a lemez megjelenésekor a nyilvánosság előtt még szó sem volt a zenekar feloszlásáról, még abban az évben, egy rövid sajtóközlemény keretében kürtölték világgá a hírt. Azóta már sokan, sok helyen leírták, hogy a klasszikus négyesből megmaradt két vezérarc, az énekes John Garcia és a gitáros Joshua Homme egy bárban iszogatva, két sör között jutottak a „végső felismerésre". Jellemző az internet-korszak hajnalára, hogy a német Kyuss-fanatikusok még postai rajongói levelekben kezdték követelni a srácoktól a döntés felülbírálását, amit valljuk meg őszintén, ismerve Garcia, de főleg Homme önfejűségét, eleve dőreség volt, de legalább megpróbálták derék germán sztóner testvéreink.

1995-ben a Kyuss neve alapvetően még csak az undergroundban csengett igazán jól, de már legalább két éve tisztán érzékelhető volt egyfajta felfokozott pezsgés a zenekar körül. Emlékszünk még arra a Dave Grohl fémjelezte anekdotára? Miután minden idők egyik legjobb fej rockmuzsikusa végighallgatta a Blues For The Red Sun albumot, vett tíz darab CD-t, és rögvest elosztogatta különböző zenészhaverjainak, majd ezt a későbbiekben még három-négy alkalommal elsütötte, és ezzel a Palm Desert rockszíntér egyik legfontosabb ismert propagálójává vált (nem véletlen, hogy ezredfordulót követően az ex-Nirvana-ütős pályafutása többször is keresztezte a napjainkra szintén világhírbe menetelt egykori Kyuss-gitáros, Josh Homme útját). Ezután egyre többször hangzott el különböző zenekari interjúkban és dicsérő cikkekben a kezdetben jobbára csak értetlenséget kiváltó sivatagai zenekar neve, és a Kyuss egyre több turnén és fesztiválon kapott szerepet. Remekül jelezte a banda egyre combosodó korabeli nemzetközi reputációját, hogy 1993-ban már maga a Metallica vitte el a srácokat egy kilenc állomásos ausztrál turnéra.

Ezzel párhuzamosan Európa is ráharapott Palm Desert hőseire, bár a vén kontinens akkortájt az amerikai bandák nagy többségének a szemében a Lajtánál véget ért, így komolyan akkoriban nem merült fel, hogy Garciáék bemerészkedjenek az egykori vasfüggöny mögé. Ugyanakkor lássuk be: egy budapesti Kyuss-klubkoncert az 1990-es évek közepén még jó esetben sem hozott volna be többet százötven-kétszáz érdeklődőnél (2011-ben viszont már át kellett tenni a Kyuss Lives! magyarországi debütbuliját a mai Akváriumból a PeCsába, annyian akartuk látni, hogy zúdítják az arcunkba a majd' két évtizedes stoner alapvetéseket).. Nekem egy korabeli Vanessa Warwick vezette Headbangers Ball emlékképe ugrik be, mint az egyik legelső szembesülés: az 1994-es hollandiai Dynamo fesztiválon szakadó esőben tolták hőseink a Welcome To Sky Valley albumról a Supa Scoopa And Mighty Scoop című überzseniális alapvetést. A korabeli élő felvételeken jól érzékelhető volt Homme karmesteri mivolta, kétségkívül az ő porszívóhangzású gitározása jelentette a feelinges dob-bőgő összjátékra épülő Kyuss monolit lényegét. Garcia kissé Glenn Danziges kiállása és astburys hangszíne már csak hab volt a tortán. Az utolsó két album időszakát ugyanakkor már körbelengték a zenekaron belüli személyi változások. Előbb a közvetlenül a Blues album megjelenését követően távozó Nick Oliveri helyére érkezett a korábban a The Obsessedben bőgőző Scott Reeder, majd alig valamivel a Sky Valley megjelenését követően szállt ki az akkor még szinte kölyök Brant Bjork, átadva helyét a szintén környékbeli Alfredo Hernandeznek. A klasszikus album-turné mókuskerékbe hirtelen beleunó dobos dalszerzői kreativitása Homme mellett kétségkívül a korai Kyuss fontos meghatározó zenei bázisát jelentette.

Ekkor még a nemzetközi rocksajtó jobb híján különféle botcsinálta elnevezésekkel (például „súlyos pszichedelikus alternatív metal") operált a zenekarral kapcsolatban, és kellett hozzá néhány év, hogy ezt a speciálisan hibrid – a doomban gyökerező, de pszichedelikus és space-hatásokkal vastagon megszórt ősrockos, de egyszersmind punkos húzású, lehangolt – muzsikát stoner rocknak, a Kyusst pedig a stílus keresztapjának kezdjék el definiálni. Persze utólag sokan okoskodnak, mondván stoner rock volt már a korai Black Sabbath is, mások pedig szívesen hivatkoznak Hendrixre vagy a Deep Purple 1970-es In Rock albumára meg egyéb kevésbé ismert hordákra. Mégis, ha a vegytiszta, nagyközönség számára ismeretes stoner hangzásról és hangszerelésről beszélünk, azt kétségkívül Joshua mester pakolta elénk, és minden Queens Of The Stone Age-beli „eltévelyedései" – bár 2005-ig hibátlan az a történet is – ellenére ő ennek az egész zenei szubkultúrának az első számú apostola. És jellemző módon azonnal otthagyta fattyát, amint az megtanult és elkezdett járni... Homme „hűtlenségét" bizonyítja a 2010-es évek névhasználati pere is, s vele a korábbi társai által megvalósított újjáalakulás könyörtelen elutasítása.

Ami a negyedik albumot illeti, s tagcseréken túl a zenekar nem nagyon akart változtatni produceri és zenei szempontból a már bevált formulákon: Chris Goss (Master Of Reality) produceri és Joe Barresi hangmérnöki felkérése egyaránt a folytonosságot biztosította, akárcsak a korábbiakhoz képest is még inkább szétjammelt, utazós-tépős lemezanyag. A Hernandez dobolásával berobbanó Hurricane alig két és fél perces, kissé punkos szösszenete indítja a műsort, amely kissé megtévesztő a lemez egészére nézve: a gitárszólót nélkülöző dalban egy húzós Homme-riff zakatol végig, és ugyan klassz nyitás, közel sem éri el az olyan korábbi albumkezdő Kyuss-tételek lúdbőrözős színvonalát, mint a Thumb vagy a Gardenia. A másodikként érkező One Inch Man viszont már nemcsak a Circus album, hanem egyenesen a Kyuss-életmű egyik legihletettebb pillanata is. Egy lelazult, de mégis hipnotikusan pumpáló alaptémára érkezik Garcia minimál, mégis kifejező éneke, és annyira spontán természetes módon pörög a dal, hogy szinte az az érzése van az embernek: a csávók csak betéptek, jammeltek, és amint lehet, rögzítették is az eredményt. A dalhoz készült klip talán még a Green Machine videójánál is kifejezőbb: a vezérriffre ringatózó afroamerikai táncosnő és a sivatagban zenélő kompánia talán a stoner rock legérzékletesebb képi megjelenítése.

A pincemély pszichedelikus témázgatásra épülő instrumentális Thee Ol' Boozeroony már Scott Reeder szerzeménye, aki akkor a számára legtökéletesebb helyre került, és a visszaemlékezések szerint egyértelműen ő is volt a kezdeményező fél a zenekar irányába. A basszer körül ezután sok szempontból legalább akkora kultuszt alakult ki, mint Bjork vagy Garcia esetében, nem véletlen, hogy sokan szó szerint csalódásként élték meg, hogy Scott nem vált részesévé a 2011-ben elindított, kissé kurta-furcsa Kyuss Lives!, majd Vista Chino néven futó reunionnek. A sztori bizonyára ismert az olvasóknak, a sajnálatos pereskedéssel pedig az esélye is nulla közelire redukálódott, hogy Scott a jövőben valaha is közös színpadon állhasson a Bjork-Garcia párossal...

Elementáris erővel hömpölyög a Gloria Lewis, talán a dalfűzér leginkább sabbathos, Iommi-ihletésű málházós témája. Érdekes módon Homme ezen az albumon bizonyos tekintetében jelentősen elszakadt az addigi Kyuss-albumok erőteljesen rifforientált megközelítésétől, az egyéni hangszeres képességeket itt már teljesen alárendelték a daloknak: a klasszikusnak tekinthető rockszólók szintén háttérbe szorultak, helyette kreatív és rendkívül hangulatos dallammenetek tarkítják a nótákat. Személyes véleményem, hogy az 1995-ös album bizonyos dalaiban, zenei megoldásokban már tisztán körvonalazható a később a Queens Of The Stone Age-ben kiteljesedő és uralkodóvá váló, sajátosan furcsa, időnként tényleg nagyon beteg megközelítés. A tagok későbbi karrierjét párhuzamba állítva aligha véletlen, hogy valóban a nemzetközi áttörés küszöbén dobták be a törülközőt: az ezredfordulóra már Dunát lehetett rekeszteni a Kyuss-ihlette zenekarokból Amerikában és az öreg kontinensen. A Phototrophic a lemez egyik csúcsmomentuma, tanítanivaló, ahogy Homme éteri szépségű akkordjai alá dolgozik a Reeder-Hernandez ritmusszekció. Teljesen önálló életet él a két húros hangszer, egymásnak felelgetnek, mintha csak egy szerelmespár évődne, majd két perc visszafogott jam után betorzul az egész, bejön Garcia, és ott helyben megsemmisül a hallgató. A Josh és John által jegyzett El Rodeo az One Inch Man mellett a lemez legismertebb trackje, állandó elem volt az utolsó időszak koncertprogramjában.

A szintén a gitáros által jegyzett, instrumentális Jumbo Blimp Jumbo harmonikusan illeszkedik a dalfolyamba, mintha egy kozmikus utazás következő állomásán lennénk. A Tangy Zizzle – talán a legjobbkor – pörgeti fel a lemezt, mintha a Hurricane ikertestvére lenne a riffek, a sordró lendület és a vokálok terén, kicsit a kettes album katartikus Green Machine dalára hajaz. A Size Queen ismét visszahelyezi a hallgatót abba a pszichedelikus űrkabinba, amely jórészt meghatározza a lemez atmoszféráját. Az utolsó előtti Catamaran egy Yawning Man-feldolgozás: a desert rock alapzenekar egyrészt komoly hatást gyakorolt a teljes Palm Desert-i színtérre, másrészt itt dobolt korábban Alfredo Hernandez is (sőt, a Kyuss Lives!-ban Oliveri távozását követően a Yawning Man egykori basszerosa, Billy Cordell működött közre élőben, vele láthattuk a zenekart a 2012-es tavaszi budapesti Barba Negra-koncerten is). A Catamaranban Hernandez mellett két egykori Yawning Man tag is közreműködik a vokálokban Mario Lalli és Gary Arce személyében. A lemezt hivatalosan záró Spaceship Landing pedig maga a megtestesült (micsoda hülye szóösszetétel, de egyszerűen nem jut jobb az eszembe...) stoner rock oratórium, valahol az egész zenei irányzat, szubkultúra alfája és omegája hallható ebben a 11 perc feletti szerzeményben. Amit itt Homme összegitározik, azért már önmagában feloldozást érdemel minden későbbi „eltévelyedéséért". Mondhatni szimbolikus, hogy ez a tétel zárja a Kyuss életművét – keresve se találnánk esszenciálisabb zenei mozzanatot! Ezen kívül két rejtett track is található a lemezen: az M'deea egy néhány másodperces, gyaníthatóan nem teljesen tiszta tudatállapotban rögzített hangkollázs, majd közel negyedóra csend után, zárásként elhangzó, eredetileg Németországban rögzített Day One című pedig szintén nyúlfarknyi tétel a nirvanás Dave Grohlnak és Krist Novoselicnek, és egyúttal Kurt Cobain emlékének dedikálva

A Kyuss-életműből annak idején utoljára ismerkedtem meg a Circus albummal, és nem tagadom, elsőre kérdőjelek jelentek meg a fejemben. Tizenévesen egyértelműen hiányzott innen a Blues vagy a Sky Valley album súlyosabb, riffesebb megközelítése: vártam a döngölős, direktben Sabbath-érzésű riffeket, dalokat, de helyette egyre-másra jöttek a kissé furcsa, ugyanakkor jó értelemben véve kellemesen borzongató pszichedelikus témázgatások. Azt gondolom, megközelítés és talán habitus kérdése, kinek melyik korszakbeli Kyuss jön be, és talán ez a Queens Of The Stone Age esetében még inkább hatványozottan érvényesül: miközben én még „igazhitű rockerrel" nem találkoztam, akinek a QOTSA utolsó két stúdióalbuma tetszene, addig az indie/alternatív vonalon „tengődők" sokkal inkább érteni vagy érezni vélik azokat. Az ...And The Circus Leaves The Town is kétségkívül nagyobb nyitottságot igényel, mint az első három Kyuss-nagylemez könnyebben emészthető tempósabb döngölései. Azt ajánlom, ha csak e cikk hatására ismerkednél meg a lemezzel, az első két-három hallgatásig igenis erőltesd magadra, és ha akkor sem érzed, hagyd a csudába. Ha viszont addigra elkap, olyan zenei útitársat kapsz, amit időről-időre elővehetsz lazítás vagy akár éppen feltöltődés céljából.

Ami a Circus album szövegvilágát illeti, Garcia nem boncolgat nagyívű társadalmi problémákat, sokkal inkább személyes érzések, hangulatok és szimbólumok – például vadlovak, szinte egyazon időben, mint idehaza a korábbi death/grind-őrlésből atmoszférikusabb muzsikára váltó Subject emblematikus Wild Horses From The Clouds című szerzeményében – határozzák meg az egyébként jellemzően rövid, maximum néhány strófás szövegeket. A vokálok is úgy ágyazódnak be a dalokba, mintha csak színesítő pluszhangszert hallanánk, ehhez képest Garcia torka a Kyuss utáni munkásságában lényegesen nagyobb szerepet kap. És itt ragadnám meg az alkalmat, hogy hangsúlyozzam az Unida, a Hermano vagy akár a Vista Chino lemezeinek nagyszerűségét, amelyeken Garcia szó szerint leénekli a csillagos eget. Gyakorlatilag tízpontos minden, amit az utolsó másfél évtizedben művelt rockéneklés terén.

Habár a Blues vagy a Sky Valley lemezekhez képest a Circus kevésbé direkt, ennek ellenére a kritikusok egyáltalán nem fogadták rosszul, jó példa erre, hogy a magyar Metal Hammer 1995-ös augusztusi Hangpróba rovatában a lemez az első helyen végzett. Ez épp annyira forradalmi eseménynek számított akkoriban, mint amikor néhány hónappal korábban a Sick Of It All szintén kivédhetetlen Scratch The Surface klasszikusa győzte meg hasonló módon a pontozókat. Paradoxon, hogy a rajongók és a nagyközönség számára valóban váratlan feloszlás éppen akkora következett be, amikor a Kyuss meghatározó arcai zeneileg elkezdtek igazán kinyílni. Garcia későbbi dolgairól már esett szó; Homme „ejtőzött másfél-két évig (turnézott néhányat a Screaming Trees tagjaival), majd teret engedett az egójának, és saját maga köré építette fel a „kőkorszak királynőit", ami kereskedelmileg az elmúlt tizenöt év egyik legsikeresebb mainstream rockzenei vállalkozásává lett a glóbuszon. Brant Bjork pici pihenő után a Fu Manchuban ütött fel néhány nagyszerű albumot 2001-ig, az 1997-es The Action Is Go szintén stoner alapvetés, majd ráállt a saját neve alatt jammelős, lelazult, old school, Hendrix-hatású albumok gyártására. Scott Reeder szintén nem tette le a négyhúrost, egy időben Garciával is muzsikált az Unida soraiban, de megfordult az egykori Wool-énekes Peter Stahl fémjelezte Goatsnake-ben is a 2000-es évek első felében, jelenleg pedig a Fireball Ministryben kezeli a négyhúrost. Ezen túl pedig egy rakat doom/stoner album produceri feladatait látta el, valamint többek között hagyta magát rábeszélni az angertea-s Mihály Gergő által, hogy erősítse a Nagymágocs – Kalifornia kulturális tengelyt.

Mint már említettem, a 2011-es nagy összeborulás folyományaként 2013-ban megjelent Vista Chino-lemez, a Peace szintén nagyon-nagyon jó, pláne annak ismeretében, hogy az immáron meghatározóvá vált Garcia-Bjork tengely az Oliverin és Reederen túli doom/stoner szféra talán legtökéletesebb négyhúros harcosát találta meg a Corrosion Of Conformity bőgőse, Mike Dean személyében (ezt a palit amúgy is érdemes volna klónoztatni, számomra egyértelműen a Butler-, Burton-féle ligában játszik – nagyon várós a 2016-os Corrosion album!). A névhasználati per ismeretében szerintem már nem nagyon érdemes azon rugózni, milyen eredmény születhetett volna Josh Homme közreműködésével: a gitáros is teszi a dolgát, és noha egyre inkább öntörvényű, amit csinál, már réges-régen megváltotta a helyét a rock örök klasszikusai közé. Lassan itt az ideje, hogy a proto-Kyuss immáron Vista Chino néven is elvetődjön ismételten Mária országába, hogy az igazhitűek és a gumisztónerek boldogan taposhassák egymást. Addig is tekerd fel a potikat, és bömböljenek azok a „porszívó-gitárok", mielőtt a cirkusz végleg elhagyja a várost...