Shock!

Pár tucat haver a '90-es évek legelején hangszereket, erősítőket és mobil generátorokat pakol platós kocsikra, majd nekivág a sivatagnak. Az instrumentumokat a dél-kaliforniai Palm Desert közepébe helyezik, bedugják a cuccot, a potméterek bizgentyűit csumára tekerik, és nekiállnak, hogy megidézzék egy homokvihar minden lehetséges hangját. Közben persze bőszen fogyasztják a magukkal hurcolt szeszt meg a tudatmódosító szerek olyan szintű arzenálját, amiről Hunter S. Thompson könnybe lábadó szemmel írna kisebb terjedelmű esszéket. Az elborult jammelés néha napokig, máskor csak néhány órát tart, de leginkább is addig, míg minden el nem fogy, és a résztvevők kellően ki nem ütik magukat, esetleg míg fel nem támad egy valódi hurrikán.

Na, ez a desert rock, és ezek voltak a később legendássá vált generátor partik, amiket ugyan nem a Kyuss talált ki (hanem minden stoner banda prototípusa, a Yawning Man), de általuk lettek messze földön híresek. Nem vagyok benne biztos, hogy a szabadság kifejezés egészen precízen a fentieket jelentené, de hogy átkozottul közel jár hozzá, az tuti. És ezt az életérzést csak igazán kevés lemez tudja annyira autentikusan visszaadni, mint a Kyuss csúcsteljesítményét jelentő harmadik korong, a Welcome To Sky Valley, amely már elnevezésében is a generátor partiknak állít örök emléket – Sky Valley annak a helynek a neve, ahol a legjobban sikerült szeánszokat tartották. És hallgatása közben te is ott állsz a szikrázó napütésben a semmi közepén, iszod az egyre nagyobb homoktartalmú sörödet, és elbódultan hajkurászod a gekkókat. Vagy valami ilyesmi.

A Kyusst '88-ban még Katzenjammer néven (zseniális elnevezés, kár, hogy nem maradtak ennél!) alapította öt jó barát, név szerint John Garcia énekes, Brant Bjork dobos, Josh Homme és Nick Oliveri gitárosok, továbbá Chris Cockrell basszer. A srácok (Homme és Bjork még csak 15 évesek!) igen korán belekeveredtek az éppen megszületőben lévő Palm Desert-i színtér kellős közepébe, a stílus alapító atyáinak számító Yawning Man holdudvarába, és a mélyre hangolt, hipnotikus témák teljesen elvarázsolták őket, el is határozták hát, hogy valami hasonlót fognak ők is művelni. A következő két évben nevüket egy Advanced Dungeons & Dragons szereplő után Sons Of Kyussra, majd Kyussra cserélték, önerőből kiadtak egy nyolcszámos demót, majd Oliveri basszusra váltott, Cockrell pedig eltűnt a balfenéken. 1991-ben már a Dali Records kötelékében és négyesben dobják piacra az első Kyuss stúdiólemezt, a Wretchet, amelyen már csírájában ott van minden, ami később meghozta számukra a kultikus tiszteletet: rettentően mélyre hangolt riffek, porszívószerűen búgó basszus, végtelenségbe tartó repetitív jammelés, és valami tökéletesen elvarázsolt, lelazult hangulat, mindez nyakon öntve Garcia hipnotikus énektémáival, és egy csipetnyi fanyar humorral, punkos pimaszsággal. Kár, hogy az anyag olyan szarul szól, amennyire, pláne, hogy annyira kevés energiát fektettek a feljátszásba. Némely dal egyenesen a demóról vándorolt át ide, és ez semmiképpen sem tett jót a végeredmény szempontjából. Néhány csapattag később nem is rejtette véka alá azon véleményét, hogy mennyire nincs odáig a Wretch-től, viszont ezen csalódottságuk is közrejátszhatott abban, hogy az alig kilenc hónappal későbbi folytatás, a Blues For The Red Sun már igazi mesterműre sikeredett.

Ekkora már a fenti összetevők mindegyike teljes fényében pompázik, plusz egymásra találnak a stoner keresztapa Chris Goss-szal (Masters Of Reality), aki innentől fogva minden Kyuss lemez producere, meg egyébként is, a színtér valamennyi fontosabb lemezéhez van kisebb-nagyobb köze. Ráadásul valami ilyesmit diktál a korszellem is, hiszen a grunge már szép lassan leszállóágba kerül, első lemezén a Monster Magnet is a Kyusshoz hasonló muzsikát művel, éledezik a Fu Manchu, és már írja a Deliverance lemez dalait a C. O. C. is. A Kyuss tehát jó nyomon jár, és még az sem töri meg a lendületet, hogy az ekkor már totál kezelhetetlen Oliveri apja halálát követően váratlanul veszi a kalapját, és elhúz a Dwarves-ba. Utódja az a Scott Reeder lesz, aki nemcsak hogy már ekkor ismert alak a színtéren (köszönhetően elsődlegesen The Obsessed-beli tagságának), hanem az Across The Riverben együtt zenélt Homme egyik legnagyobb példaképével, a Yawning Man-es Mario Lallival. (Tudjátok még követni?) A seggig érő szőke hajával és szakállas-mosolygós fizimiskájával igencsak hippi fazonú Reeder hoz is magával egy dalt, az N. O.-t, ami a soron következő Sky Valley-re kerül majd fel.

Az 1994. június 28-án megjelent Welcome To Sky Valley számomra a desert rock maga. Tíz dalában a Gardeniától a Whitewaterig ott lélegzik-lüktet-bódít ez a hihetetlenül feelinges, a Black Sabbathot Hendrixszel, Creammel, Grateful Deaddel és Beach Boysszal, meg a jóisten tudja még, mivel összeházasító önfeledt zene, és ezen nincs is mit ragozni, mert érezni kell. Ha nem érzel rá a nyitó Gardenia remekül építkező szerkezetére, fuzzosan recsegő hangjaira kábé hatvan másodperc alatt, akkor kár is vesződnöd a többi ötven perccel. Mert akkor nem fog elvarázsolni sem az Asteroid hipnotikusan ismétlődő pszichedelikus riffelése, mely önmagába boruló jammelésbe torkollik, sem Garcia remek éneke az energikus Supa Scoopa And Mighty Scoopban, sem pedig a 100° már-már punkos lendülete.

A lemez két központi tétele a tiszta vizű forrásként előtörő, akusztikus Space Cadet John Garcia remekbe szabott énektémáival, és persze a Kyuss valaha írt legjobb dala, a Demon Cleaner azzal a mennydörgésszerű basszussal, és azokkal a tipikusan Homme-os, bevérzett szemű riffekkel. Björk magabiztosan alapoz a háttérben, Garcia pedig mindeközben igencsak szuggesztíven arról énekel, hogy meg kell szabadulnunk a démonainktól. Tényleg hátborzongató egy darab, nem csoda, hogy még a Tool is feldolgozta (közelében sem járva az eredetinek). Innentől pedig mind jobban magába fordul a kompánia, a lemez utolsó harmada majdhogynem egy hatalmas, végeláthatatlan örömzene képzetét kelti, egy óriási zenefolyam, amely hol fékevesztetten sodor magával (Conan Troutman, N. O.), míg máskor ráérősen pihentet-utaztat (Odyssey, pláne pedig a záró, jó kilencperces Whitewater) – az ember szinte beleszédül. A korong legvégén aztán ott van még a Lick Doo egypercnyi zongorás marhulása, jó kedélyű gyerekek ezek, akárki meglássa.

A Sky Valley – más Kyuss korongokhoz hasonlóan – a maga korában leginkább kritikai elismerést hozott a bandának, bár lassan-lassan azért érlelődött némi kommerciális siker is. A nagyközönség persze nem kívánt különösebben foglalkozni a betépett bugrisokkal, de az erre a zenére vevő réteg már a Blues... óta fokozottan figyelt rájuk. Mégis, az ekkor még mindig alig huszonegy éves Brant Bjork nem bírja a fokozott tempót, és lelép. „Úgy éreztem, ha nem lépek időben, nem lesz lehetőségem kiszállni. Túl sok és túl gyors volt minden", nyilatkozta később, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem szaladt messzire, csak épp a másik legismertebb desert rock zenekar, a Fu Manchu dobcucca mögé, hogy feldoboljon ott is négy remek albumot, aztán menjen tovább. Nyughatatlan vére jelenleg szólópályán tartja, ahol azonban már nem dobosként, hanem énekes/gitárosként tevékenykedik, hendrixes ősrockot nyomatva.

A Kyuss a fontos szerzőnek számító Bjork kilépése után megroggyan egy picit, majd leigazolja Alfredo Hernándezt a Yawning Manből, és vele jelenteti meg negyedik, egyben utolsó lemezét, a '95 júliusi ...And The Circus Leaves Townt. Az abszolút felszabadult zenét rejtő, minden elvárásra magasról szaró anyag nagyon jó, bár igaz, ami igaz, sem a Blues, sem a Sky Valley igen magas szintjét nem éri el. Októberben pedig már nincs is zenekar, mivel az egyaránt nehéz emberként jellemezhető Homme és Garcia egyöntetűen az oszolj mellett teszi le a voksot. „Beültünk egy bárba Johnnal, és néhány sör fölött elkezdtünk beszélgetni a Kyuss jövőjéről. Tíz perc múlva megszüntettük a bandát", nyilatkozta néhány évvel később, már a Queens Of The Stone Age soraiban Josh Homme.

A megdöbbentő módon mindösszesen öt évig működő Kyuss tehát megszűnt létezni, viszont istenigazából csak ezt követően kezdett el élni. Az akkoriban még külön megnevezést sem kapott stílus, a stoner csak néhány év múlva kerül be a köztudatba igazán, és ekkor már bandák százai hivatkoznak a Kyussra, mint legfőbb inspirációs forrásukra. Anyagaikat a színtér résztvevői betéve tudják, és életben tartják a legendát. Ráadásul valamennyi tag utóélete kellően gazdag és fontos ahhoz, hogy ne feledhessék el őket. Bjorkról már volt szó, Homme pedig igazából senki számára nem lehet ismeretlen, ő a kompánia egyetlen tagja, aki a Queens Of The Stone Age (és egy ideje a Them Crooked Vultures) vezetőjeként igazi szupersztárrá válik. Oliveri szintén tag egy ideig a QOTSA-ben is, de az ő igazi világa a Mondo Generator kiszámíthatatlan őrülete.

Garcia előbb a sajnálatos módon igencsak kérészéletű Slo Burn soraiban bukkan fel, majd az Unida és a Hermano tagja lesz. Alfredo Hernández – csak hogy bizonyítsuk, mennyire belterjes is a színtér – szintén felbukkan a QOTSA-ben, a Mondo Generatorban, a Josh Homme által összegründolt Desert Sessions korongokon, de még Brant Bjork Che projektjében is, majd visszatér régi társaihoz a Yawning Man-be. Végezetül pedig Scott Reeder, aki egy ideig Garciával dolgozik együtt, emellett különféle lemezek (például az Orange Goblin Coup De Grace-ének) producere, de nyomja szólóban is, majd beszáll a Goatsnake-be. (Érdekes adalék: legutóbbi felbukkanása a nagymágocsi Angertea legújabb EP-jén történt meg.)

Végezetül pedig – csak hogy kerek legyen a történet – tavaly jött az örömteli hír, miszerint a kezdő négyes három tagja (sajnálatos módon éppen a zenei agy Homme nélkül) nemrégiben ismét egymásra talált, és Kyuss Lives! néven koncertezik szerte a világban. Állítólag egy új Kyuss lemez kiadása is a terveik között szerepel, de Josh fiú ebből sem kér, úgyhogy ez nem is tűnik olyan fontosnak. Az viszont nagyon is, hogy március 20-án mi is elcsíphetjük őket a PeCsában (igen, az eredeti helyszín Gödör a fokozott érdeklődés miatt ment a levesbe) egy kis kollektív bódulatra. Nagyon szolídan fogalmazok, mikor azt mondom, erősen javallott a rendezvény meglátogatása!

A Kyuss Lives! tehát március 20-án a Petőfi Csarnokban lép fel, május 28-án pedig ugyanott Josh Homme is tiszteletét teszi a Queens Of The Stone Age élén.