Shock!

Nem mondom, hogy feltétel nélkül, de azért kifejezetten kedvelem a finn Reckless Love-ot. A glam/sleaze/pop metal vonalon az utóbbi tíz évben felfutott csapatok közül azok sorát gyarapítják, amelyeknek van egyéniségük (még azzal együtt is, hogy hatásaik teljesen nyilvánvalóak a Van Halentől a Def Leppardon át a Danger Dangerig), és ha összeáll náluk a kép, méregerős dallamokat, refréneket képesek írni. Ilyenekből az InVader című negyedik albumon sincs hiány, de a banda néhol átesik a ló túlsó oldalára, és már az én amúgy magas nyáltoleranciaszintem határait is feszegetik – ebből a szempontból egyértelműen ez az album megy a legmesszebbre az eddigiek közül.

Nem túl robbanékonyan, de dallamokat tekintve meggyőzően indul a lemez a We Are The Weekend tapshimnuszával, és még meggyőzőbben folytatódik a döngölősebb Handsszel. Utóbbi olyasféle modernre szabott, 21. századi pop metal, mint amiben például a honfitárs Santa Cruz is utazik, és minden tekintetben nagyon ott van. Szintén csak jókat tudok mondani a robbanékony Bullettime-ról, a lazán tökös Rock Itről vagy a klasszikus Def Leppard 2016-ra hangolt változatát megvalósító Pretty Boy Swaggerről. Utóbbi nagyon popos, tele van műanyag hangzásokkal is, viszont a dallam baromi erős, a szóló meg atom, és összességében is karakteres a szám. De a Let's Get Cracking (THWP) partihimnusza is rendesen odavág, amúgy a DLR-féle Van Halen stílusában (a végéhez tapasztott akusztikus bulinótával együtt), és hiába szirupos kegyetlenül, a Keep It Up All Night melódiáival sem igazán tudok vitatkozni. Viszont akadnak témák, amikkel szerintem most elég rendesen mellélőttek.

A korszellemmel ellentétben továbbra is szeretek albumokban gondolkodni, így kifejezett hiba, hogy a nyitó kettős után egyből két olyan dal következik, amelyek stílusukban és színvonalukban is vitathatók a banda repertoárjában. A Monsterben ugyan akadnak torzított gitárok, de ezzel együtt is nettó pop – ez önmagában nem lenne gond, az viszont igen, hogy nem túl erős. A Child Of The Sun pedig igazi mélypont, itt ugyanis a '80-as évek legrettenetesebb paneljeit melegítik fel a lehető legrettenetesebb módon, kábé úgy, mint az első lemez Back To Paradise-ában, amit a mai napig képtelen vagyok meghallgatni. Mivel a dekadencia évtizedében voltam kisgyerek, alapból kellemes emlékeket ébresztenek bennem a korabeli popzenék, és soha nem is tagadtam, hogy zsigerileg vonzódom az egész korszakhoz. Viszont ez a rózsaszín szirupba forgatott dal ezt tekintetbe véve is borzalmas ezzel a bárgyú, geil ájájájáj-refrénnel. Némileg enyhébb mértékben, de ugyanez áll a Scandinavian Girlsre is, ahol a Reckless Love megint nem tudja eldönteni, hogy a Danger Danger vagy Giorgio Moroder stílusában adja el magát, így aztán inkább egyszerre próbálkozik meg mindkettővel. De miközben mondjuk az Animal Attraction Hotjában sikerült nekik a nagy attrakció, itt inkább csak gáz, töketlen roadhsow-pop/rock a végeredmény. A Destiny meg hiába rockos, ha gyenge, színtelen töltelék.

Olli Hermann hangját és stílusát ettől még persze bírom, és Pepe „Reckless" Salohalme is baromi jókat gitározik a dalokban, de mint a fentiekből is látszik, kicsit felemás lett ez a lemez: van, ami nagyon is tetszik róla, és van, ami egyáltalán nem. Mára elfogadtam, hogy a Reckless Love sajátos versenyző, akiknél egyszerre van jelen a '80-as évek rockja és popja, tud is működni ez, ha összeáll náluk a kép, de itt most érzésem szerint több a kakukktojás a kelleténél. Bár a Child Of The Sun mondjuk egyedüliként is sok lenne. Szóval maradjunk egy billegő hetesben, és nem voltam rosszindulatú.