Shock!

A finn Reckless Love két évvel ezelőtti bemutatkozása nyálasnak nyálas volt ugyan, a korábbi Crashdiet torok Olli Hermann (azelőtt H. Oliver Twisted) és társai azonban elég komolyan telepakolták fejből kiirthatatlan melódiákkal. Így végül némi kezdeti hezitálást követően végül szépen meg is adtam magam nekik, és a kocsiban elég rendszeresen pörgött a szégyentelenül '80-as évek-hangulatú glam/sleaze/pop metal anyag. Csak a Back To Paradise förtelmes, cukormázas popját léptetem mindig rajta menetrendszerűen, azt meghallva ugyanis még egyedül is mindig elszégyellem magam. A Reckless Love egyébként nemcsak nekem tetszett, a finneknél komolyan bejöttek a dolgok a bandának, így ez a tavaly októberben kiadott kettes anyag már úgy érkezett a színre, hogy komoly tábor várta a fazonban is a hajmetal fénykorát idéző srácok visszatérését.

Nos, ami jó hír, hogy az Animal Attraction még erősebbre is sikeredett az első anyagnál, és csak azért nem említettem meg az év végi összefoglalómban legalább a „futottak még" kategóriában, mert januárig egyszerűen fizikailag nem jutott időm és energiám alaposabban megismerkedni vele. A lemez azonban ettől még több mint ütős, és mindig külön öröm olyan minőségi anyagot hallani ebben a stílusban, amit nem a '80-as évek ma már igencsak ötvenes éveik felé járó sztárjai készítettek, hanem jóval fiatalabb, whiskeyre, csajokra és sikerre éhes arcok. Itt pedig ugyebár pontosan ez a helyzet.

A Reckless Love stílusa leginkább a Danger Danger, korai Bon Jovi, David Lee Roth-érás Van Halen, Def Leppard, maszktalan KISS nevekkel lőhető körbe. Az elsőt ezek közül most meghatározóbbnak érzem, mint legutóbb, de lehet, hogy erről csak a fokozott szexizmus és az egész albumot átható erotikus töltés tehet. Néhol mindenesetre a dallamokról is egyből Bruno Ravelék ugranak be. A legarcbamászóbb téma ebből a szempontból az anyag leghatalmasabb potenciális slágere, a Hot, ami simán lehetne klasszikus Danger Danger, ám még ezzel együtt is rejt magában valami modern ízt. Olyat, amitől még egy magyar kereskedelmi rádióban, netán egy RTL Klub road show-n is simán el tudnám képzelni, hogy működne... Mucinban éppen ez sem szenved hiányt, a refrén azonban kiirthatatlan. Közel ilyen slágerfaktort rejt magában a lírai Fantasy is, bár itt a refrén már annyira cukros, hogy kissé nekem is sok, pedig sosem tagadtam, hogy megrögzött hajmetalos vagyok. Akkor már inkább a méregerős dallamokkal operáló, fojtott hangulatú Born To Break Your Heartra, a leppardosan hi-tech Dance-re vagy az óóó-zós On The Radióra szavazok, amik szintén nagyon poposak, de jóval kevésbé nyilvánvalóan. A lendületes, húzós Speedin' vagy a totálisan az első két Bon Jovi lemez hangulatát megidéző Dirty Dreams meg aztán pláne favoritok.

Nem akarok regényeket írni az Animal Attractionről, mert nem szorul rá: ha szereted a dekadencia évtizedének klasszikus amerikai rocklemezeit – különös tekintettel a leghabosabb, legártalmatlanabb vonulatra –, különösebben nem tévedhetsz az albummal. Nálam ez is garantáltan sokat szól majd a kocsiban... Ráadásul még a borító is tökéletesen passzol a zenéhez.