Shock!

Emlékszel még Ricky Warwickra? Ha a harmincas éveidet taposod, és a '90-es évek első felében nézted az MTV-t, alighanem igen: ő volt a brit The Almighty vörös sörényű énekes/gitárosa, akit a szigetország zenei sajtója istennek kiáltott ki, de hazáján kívül soha nem tudott befutni, pedig mindent megtett ennek érdekében.

Példának okáért motoros rockból grunge-ba, majd grunge-ból dallamos punkba váltott, amikor éppen ezt kívánták meg a forduló zenei széljárások... A világméretű rocksztárság azonban így sem jött össze, pedig jó extra reklám volt neki az is, hogy akkori felesége, Vanessa szerkesztette és vezette az európai Headbanger's Ballt. Egyszóval Rickyt soha nem lehetett teljesen komolyan venni, noha érces, dögös hangja túlzás nélkül baromi jó, és mindegyik Almighty lemezen akadtak nagyon erős nóták még a megállás nélküli köpönyegforgatás ellenére is.

Azt leszámítva, hogy szólópályára lépett, és pár éve megfordult a Billy Duffy-féle Circus Diablo projektben, fogalmam sem volt, mit csinál mostanában Warwick barátunk, így aztán nem kis meglepetést okozott új – sorrendben harmadik – önálló albumával. A Belfast Confetti ugyanis nem motorolajszagú kefélős rockot, nem popot és nem is punkot, hanem amolyan akusztikus feelingzenét rejt, egyfajta átmenet ez a klasszikus singer/songwriter dolgok és az ír beütésű kocsmazene között. Ha az utóbbi vonal dominálna az albumon, alighanem íves mozdulattal hajítanám messzire a CD-t, az ilyesmit ugyanis roppant nehezen tolerálom, de szerencsére nem ez a helyzet. Inkább az egyszerűen megfogalmazott, de hatásos akusztikus nóták vannak túlsúlyban, a söröskorsó-csapkodós, bevörösödött fejű dínomdánom csak színesítésként bukkan fel itt-ott.

Nem hallgatok ilyesmit túl gyakran, de azt azért el kell ismerni, hogy ha éppen olyanja van, Ricky tényleg tud dalt írni, így aztán kisebb adagokban egyáltalán nem kellemetlen a Belfast Confetti. A Can't Wait For Tomorrow, a Hanks Blues, a címadó szám vagy a Punchin' Thunder például kifejezetten erős szerzemények, bármikor szívesen beteszem őket: szimpla, de lendületes, érzelemgazdag akusztikus nóták ezek egy továbbra is remek torokkal, és kész. A merengős dolgok sem rosszak, bár az ilyesmi kevésbé az én asztalom, a barnasörrel nyakonöntött kocsmai indulókat meg inkább hagyjuk, hálistennek tényleg nincs belőlük sok... A lemez hallhatóan nem dollárszázezrekből készült, de az egyszerű szerkezetű, jobbára egy szál akusztikus gitárral és legfeljebb még valami színező hangszerrel, így például herflivel, hegedűvel színesített dalok nem is igényelnek szuperszonikus soundot.

Mivel a Belfast Confetti nem hagyományos rocklemez, inkább el is tekintek a pontozástól, de azt azért simán el tudom képzelni, mekkora hangulatot csinálna valami pubban a gyufafejű az említett erősebb dalokkal meg néhány Almighty nóta egyszálgitáros verziójával.