Shock!

Ronnie Romero sajnos nem azt a pályát futja be, amit a hozzá hasonló kategóriában mozgó torkoknak egy igazságos világban be kellene futniuk, hanem amire a mai rockszíntéren lehetőségük van. A Ritchie Blackmore által felfedezett chilei énekes minden túlzás nélkül az egyik legjobb hard rock hang, akit az elmúlt tíz évben megismert a világ, ám ahelyett, hogy egyetlen stabil és nagy banda élén nyomná az arénákban meg a fesztiválok főszínpadain, maradt neki a szétaprózódás ezernyi különféle Frontiers- és egyéb projektben, meg az ezzel törvényszerűen kéz a kézben járó, felhígult színvonal. Mindenképpen díjazandó, hogy azért továbbra is akadnak nála kiemelkedő pillanatok – így például az Elegant Weapons lemeze –, és végre első tényleges szólóalbuma is elkészült.

A Too Many Lies, Too Many Masters abban az értelemben „tényleges", hogy bár a nápolyiaknál jött ki, ezúttal nem Alessandro Del Vecchio kapart elő valamelyik HDD-jéről tíz tetszőleges, elfekvő szerzeményt, amiket aztán piacra dobtak önálló munka címén. Az itteni dalokat valóban Ronnie jegyzi szerzőként, mint ahogy a produkciós feladatokat is ő látta el. Persze erős kétségeim vannak azt illetően, elég lesz-e mindez bármire is turné meg komoly promóció híján – az olasz kiadónál mintha valami nem stimmelne az utóbbi bő fél évben, érezhetően ritkultak a megjelenéseik, és nevek tekintetében is egyre lejjebb kerül a léc –, de örülök, hogy az énekesben megvan az igény a saját lábra állásra.

A meglehetősen rettenetes borítóba csomagolt Too Many Lies, Too Many Masters zeneileg egyébként ezzel együtt sem tér el gyökeresen a Ronnie által felénekelt lemezek javától. Ezen olyan nagyon nincs ok megütközni: Romero Dio-találkozik-Mercuryval hangja és stílusa egyszerűen ebben a klasszikus hard rockot és heavy metalt ötvöző egyvelegben érvényesül a legjobban, ő maga is ehhez a vonalhoz vonzódik, szóval nem látom indokát, miért kellene mást játszania. Túl sok eredetiségre tehát senki se számítson: zömmel klasszikus DIO-, Rainbow-, illetve Dio- és Martin-érás Sabbath-hangulatok szökkennek szárba a lemezen, itt-ott kissé modernebb, szikárabb ízekkel a riffelésben meg a hangszerelésben, néhol bluesosabban, másütt némi europoweres fűszerrel, netán témák szintjén mutatóban egy-egy progos csavarral. De egységes az album, ez kétségtelen.

Mivel rengeteg ilyesmit hallhattunk már az elmúlt évtizedekben, mindig azon áll vagy bukik az efféle vállalkozások sikere, hogy mennyire erősek a dalok. Itt és most összességében kellemesen elhallgatható kollekciót pakolt össze Romero mester, de azért semmi eget rengetőt nem fedeztem fel a 44 perces albumon. A húzós-tempós Castaway On The Moon nyitás, a klasszikus DIO-hangulatokat hard rockos környezetben hozó, remek bridge-dzsel és refrénnel ellátott Mountain Of Light, a rock'n'rollos lazaságot vastagabb gitárokkal házasító Girl, Don't Listen To The Radio, az izgalmasabb, melankolikusabb A Distant Shore, netán az epikusan súlyos Chased By Shadows azért kimondottan erős nóták, ezen nincs mit vitázni. A címadóról és még néhány mozzanatról stílusilag amúgy Bruce Dickinson metálos szólóalbumai is beugranak, de a színvonal azért természetesen messze nem Accident Of Birth, és még csak nem is Tyranny Of Souls.

A fentiek mellé becsúsztak töltelékek is, az óriási hang azonban továbbra is óriási hang, szóval még a közepesebb dalokat is elviszi a hátán, ám az összekompresszált, bárdolatlan, dinamikátlan hangzás sajnos egyértelműen lehetne ennél sokkal jobb is. Andrés Cobos Martínez metálosan szétdobolós stílusa pedig nem feltétlenül illik ezekhez a dalokhoz – én sokkal inkább a klasszikus Cozy Powell-iskola híve vagyok, ha ilyesmiről beszélünk, de ez akár ízlés kérdése is lehet. Összességében egy hetest érzek indokoltnak: ha szereted ezt az irányt, egynek simán oké, de amúgy károsodások nélkül átugorható ez az album.