Shock!

Sokszor leírtam már, hogy Richie Faulkner minden tekintetben igazi kincsnek bizonyult a Judas Priestben. Csűrhetjük-csavarhatjuk, de a gitáros gyakorlatilag a hátán viszi a veterán brit heavy metalosokat az utóbbi bő tíz évben: gitárjátéka egészen briliáns, ahogy arról bárki meggyőződhetett, ha látta vele a bandát élőben, de dalszerzésileg éppúgy kulcsszerepbe játszotta magát náluk, mint ahogy a koncerteken is ő a kettes számú frontember Rob Halford mellett. Richie ugyanakkor mindössze 43 éves, vagyis nem kell nagy fantázia hozzá, hogy lássuk: így, hogy hálistennek szívzűrjeit is helyretették, jóval több aktív év rejlik még személyesen benne, mint zenekarként a Priestben. Az Elegant Weapons kapcsán nem is rejti véka alá, hogy ez a csapat már befektetés a jövőbe.

Mindehhez elég illusztris névsort sikerült összetrombitálnia, hiszen a mikrofonnál Ronnie Romero (Rainbow, MSG, The Ferrymen) áll, a ritmusszekciót a stúdióban Rex Brown basszusgitáros (Pantera) és Scott Travis dobos (Judas Priest) alkotta, akiket Dave Rimmer (Uriah Heep) és Christopher Williams (Accept) helyettesít a turnéfelállásban. A koncert és turnéfelállás szavakat azért érdemes külön kiemelni, mert az Elegant Weapons számos hasonló all-star formációval szemben tényleg létező zenekarként tervez működni, már idén is jelen vannak több európai fesztiválon, de a Pantera turnéján is ők nyitottak néhány állomáson. Stabilitásra persze semmi garancia a mai világban, de a lemezen biztos semmi nem múlik, gazdagon alkalmas az alapozásra.

Az előzetes nyilatkozatok ebben az esetben nem hazudtak, a zene valóban súlyos, gitárgazdag és dallamos heavy metal, amiben törvényszerűen vastagon ott figyel a Priest világa, ám más ízeket is belefőztek. Faulkner – és Scott – jellegzetes stílusa persze önmagában is adja a párhuzamot az utóbbi Priest-lemezekkel (nem beszélve az Andy Sneap-féle hangzásról), sőt, a lemezt hallgatva még egyértelműbb, mennyi mindent tett bele Richie a Redeemer Of Soulsba és főleg a Firepowerbe. A zene azonban összességében szellősebb, lélegzőbb, ha úgy tetszik, több benne a klasszikus hard rock, a blues, még azzal együtt is, hogy a dalok megdörrenése mindenféle nosztalgikus avasságot nélkülöz. Hagyományos, örökérvényű fogásokkal dolgozik a csapat, de képesek megtölteni ezeket ma is aktuális tartalommal. Az eredmény pedig nagyon hallgattatja magát.

Mint ebből is sejtheted, Faulkner és társai kimondottan erős dalokkal pakolták tele a Horns For A Halót, de direkt slágergyűjteménynek még a rengeteg fogós dallam mellett sem nevezném az anyagot. A dalok átlagos játékideje öt perc fölé kúszik, Richie bő kézzel méri a gitárszólókat meg az apró érdekességeket, és elég változatos is a cucc az adott keretek között. Abba a kategóriába esik tehát ez a lemez, ahol már elsőre is bőven hallod, mennyi ötlet rejlik benne, ám akkor nyílik csak ki igazán, ha oda-vissza pörgeted néhány napig. Nálam hetek óta bent van a fix hallgatnivalók között, és úton-útfélen azon kapom magam, hogy valamelyik refrént dúdolom magamban. Azt hiszem, ennél jobb jelre nem igazán van szükség.

A gyilkos refrénnel ellátott, húzós betonozással nyitó Dead Man Walking mindjárt roppant rokonszenvesen indítja az anyagot, hogy aztán a Do Or Die elhozza a legpriestesebb pillanatokat. Szerintem senki sem sértődött volna meg, ha ez a dal felkerül a Firepowerre vagy a már igen szépen alakuló új lemezre, és itt jegyezném meg, hogy Ronnie Romerónak baromi jól áll ez a tőle megszokottnál morózusabb, fémesebb irány. Sőt, ő is jól áll a muzsikának, ugyanis az efféle britmetálos alapokhoz rendszerint más típusú énekesek társulnak, és Ronnie veretes, nemes hard rock torka emiatt helyből ad egy sajátos plusz bukét az Elegant Weaponsnek. Mint írtam, riffekben, gitárharmóniákban, dallamfordulatokban végig átszövi az albumot Faulkner anyabandájának világa, de ez sem feltétlenül nyilvánvaló formában történik: a modernebb, baljós-borongós, mégis roppant dögös címadó például legalább annyira klasszikus Fight és ezredfordulós Halford, mint Judas, és szintén perfekt nóta. A klasszikrockos vonalon a Blind Leading The Blind ugrik ki már elsőre is szinte táncos groove-jával, együtténeklős refrénjével, illetve tökéletesen felépített, megamelodikus gitárszólójával, de ugyanígy a Ghost Of You bluesos power-lírája mellett sem mehetünk el szó nélkül. Mondanom sem kell, Ronnie utóbbiban hatalmasat alakít.

Mivel Richie a Black Label Societyt is emlegette a felvezető nyilatkozatokban, ha nagyon akarom, a zsíros-doomos Bitter Pillt meg a Dirty Piget akár erre a csapásirányra is helyezhetem: előbbi kiváló téma (még némi ízes hammondozás is belefért), a második inkább csak jól belesimul az anyagba. A záró Downfall Rising pedig egyszerre szintetizálja a fenti irányokat, ráadásul ebben is egészen briliáns a kórus. De hogy ne csak lelkendezzek, a UFO Lights Outjának megacélozott változata középtájt nem ad túl sokat az albumhoz. Jól nyomják, és nyilván mindig jó is hallani ezt a dalt, de feldolgozásként azért annyira nem érdekes, egy húzós saját szerintem tetszetősebb lenne ugyanitt. A lemez eposza, a White Horse pedig tetszetős és erős ugyan, de hét perc sok belőle, másféllel nyugodtan lehetne rövidebb. Richie viszont itt is hatalmasakat gitározik.

Nagyon remélem, hogy tényleg lesz idő, energia és elhivatottság felépíteni ezt a csapatot, mert az évek óta ránk ömlő, tengernyi megjegyezhetetlen és teljesen jelentéktelen all-star projekttel szemben az Elegant Weapons valóban életképesnek tűnik hosszabb távon is. Nyilván semmi olyan részlet nincs ezen a lemezen, amit ne hallottunk volna eddig, de mint a végeredmény mutatja, új csapat is simán építhet olyan várat apáink-nagyapáink régi építőkockáiból, ami valahogy mégis saját – és a hagyománytisztelett mellett is kellően korszerű – arcot mutat. Ha egy izmos dalokkal teli heavy metal lemezre vágysz, az év egyik legjobb választása eddig a Horns For A Halo.