Shock!

Ma már szinte senki nem lepődik meg azon, amikor a gombamód elszaporodó svéd – és úgy általában a skandináv – melodikus hard rock keretein belül mozgó csapatok között néha felbukkan egy-egy kiemelkedő zenekar is, akik nem csupán a szokásos sablonokból építenek fel egy karriert, hanem az átlagosnál minőségibb dalok megkomponálásán igyekeznek. A Göteborgból (honnan máshonnan?) származó Saffire-ra is nyugodtan ráhúzhatjuk a fenti erényeket, akiknek a Where The Monsters Dwell immár a harmadik stúdiólemezük.

Érdekes, hogy a banda különösebb sikersorozat nélkül, szolidan evezget az undergroundban, szinte semmit nem lehet hallani róluk, pedig már az első két hanganyagon hallható muzsikában is akkora potenciál rejlett, hogy az ilyesminek egy normálisan működő világban alapból nagyobb visszhangot kellett volna keltenie. Tobias Jansson vokális teljesítménye mellett pedig egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni. Hangszálaiban roppant különleges és egyedi módon egyesült a Dio-iskola minden apró jellegzetessége, amihez valahol még a néhai Steve Lee (Gotthard) és a Twisted Sister legendás torka, Dee Snider karcos hangszíne is hozzáadódott. Egy ilyen vegyület már eleve ellenállhatatlan, de a dolog nem sokat érne, ha a zenében kevés lenne a fantázia és az ötletesség. Victor Olsson gitáros és Dino Zuzic billentyűs azonban gondoskodott arról, hogy az ember egy cseppet se unatkozzon, és már az első ismerkedéskor is kenyérre kenik.

Ha még nem hallottál semmit a Saffire-ról, akkor képzelj el egy ereje teljében működő Gotthardot (mondjuk úgy a bemutatkozó lemez tájékáról), akik nagyjából ugyanolyan minőségű dalokban is gondolkodnak, mint egykor Mandy Meyerék. A játék neve pedig hard rock, óriási ének- és gitártémákkal, amelyeket természetesen az elmaradhatatlan Hammond orgonával és némi hangulatteremtő billentyűadalékkal támogatnak meg. Azonban senki ne számítson arra, hogy rögtön az első körben dúdolni fogja a dallamokat, ugyanis létezik egy nagyon különleges jelenség a Saffire zenéjében: a számok még a szokásos három-négy hallgatás után sem körvonalazódnak ki úgy, ahogy az általában lenni szokott. Szerencsére azonban a muzsika és Jansson dallamai minden egyes barátkozásnál egyre jobban hallgattatják magukat. A jóra hallgatás után viszont túlzás nélkül állíthatom, hogy ezek a szerzemények valóban úgy fognak ütni, mint a Tokaj Spirit szőlőpálinka. (Na jó, annyira talán mégsem.)

Elég csak az ízig-vérig hagyományőrző Hard To Keep, Hard To Findba belekóstolni, amelyhez hasonló tételt például a jelenlegi Whitesnake – vagy akár a The Dead Daisies - a büdös életben nem fog elkövetni. A fajsúlyosan menetelő Valley Of The Damnedben pedig még egy csipetnyi Russell Allen is kibújik Jansson torkából, csak hogy az ember még jobban belezúgjon a hangjába, ám a hangsúly persze mégis csak a szuper dalokon van. A dúdolható riffekkel felfegyverzett, hamisítatlan hard rock/metal címadó például igazi csemege, ahogyan a kimérten hömpölygő, Deep Purple- és Cornerstone-ízű How Cold Is Your Blood is, azokkal a valóban letaglózó erejű, füstös melódiákkal. Az ős-Whitesnake-et, a Rainbow-t és a Gotthardot egyszerre felidéző Broken Crown is beérik idővel, és persze ezek után már a Perfectly Worthless Dio-frazírjai is könnyen megbocsáthatók. Az anyag végére odabiggyesztett The Rainmaker pedig már tényleg atomsláger kategória, amely kivételesen már másodszorra is megtapad az ember szívében.

A további szócséplés talán felesleges is, viszont a keményebb kötésű, klasszikus hard rock szerelmeseinek tényleg érdemes odafigyelnie a Saffire-ra, de bárki dallamhívőnek ajánlott, akik szeretik az elsőrangú dalokat. Csalódás kizárva.