Shock!

A zenekarok nagy része annyira egybeforr saját frontemberével, hogy az szinte egyszemélyben képes lesz megjeleníteni az egész bandát, így aztán egyszerűen elképzelhetetlen, hogy bármikor is lecseréljék, kizárt, hogy ne ő álljon ott, jó elöl, a reflektorfény közepén. (Nem kezdek el dobálózni a nevekkel, mindenki tud kapásból minimum száz példát.) Léteznek viszont olyan kompániák is, ahol ilyen-olyan okból megtörténik a főhős (aki ugye minimális kivételtől eltekintve az énekes) cseréje, és a helyére kerülő új arc bizony legalább olyan jól teljesít, mint ő. A rajongók egyik fele nyilván ezt, a másik meg amazt szereti jobban, de mégis, ha kimondják a csapat nevét, nem egyértelmű, hogy kinek a hangjára asszociálunk elsőként. AC/DC, Anthrax, Killswitch Engage, és bizony ide tartozik a mára az egyik legrégebbi amerikai metalzenekarrá váló Saint Vitus is.

Ha Szent Vitus, akkor bizony Scott „Wino" Weinrich bácsi, vághatnánk rá rögvest, pedig hát a morózus alak ugye csak a harmadik lemezen csatlakozott a kaliforniai Black Sabbath-imádókhoz. Az eredeti dalnok – egy másik Scott, egy bizonyos Reagers – pedig később is visszatért (a zseniális Die Healingre), így aztán azt dobta a gép, hogy a feloszlásig a két pacsirta testvériesen osztozott meg a lemezeken (a kakukktojást jelentő, Christian Linderson által felénekelt C.O.D.-t most nagyvonalúan kihagyva a leltárból). A 2008-as vissza-vissza persze az addigra már valóságos ikonná váló Winoval jött el, később szintén vele készült új lemez is, a teljesen jól sikerült, ám különösebb visszhangot (szokás szerint) el nem érő Lillie: F-65 képében, és amikor hősünk drogproblémák, meg egyéb irányú elfoglaltságok miatt kikerült a képből, na, vajon ki ugrott be a helyére? Úgy van, a jó Reagers mester, és hiába nem énekelt már rendszeresen vagy egy évtizede, hangszálai bizony mit sem koptak. Időszerű volt hát egy új lemez is vele a frontvonalban, pláne, hogy a jó Lillie is már bő hét éve látta meg a holdvilágot.

Az, hogy a korong címe – hasonlóan a debütáló anyaghoz – szimplán Saint Vitus, talán azt jelenti, hogy (ismét) búcsúzni készülnek, talán nem, de ha így is lesz, ezzel az albummal a tarsolyban bizony simán megtehetik. A 2019-es anyag ugyanis – és mivel egy jó negyven éves bandáról beszélünk, érezzük ennek a kijelentésnek minden súlyát! – a Saint Vitus eddigi legváltozatosabb, bizonyos szempontból legkreatívabb munkája. Szokásukhoz híven most is röviden és velősen fogalmaznak (az összhossz alig éri el a 41 percet), de igazság szerint minden itt van, ami valaha is jó volt a Vitusban, sőt, néhány olyan dolog is felbukkan, amire korábban nemigen vetemedtek.

A főszerep persze a klasszikus doom-daraboké, de a legkevésbé sem temetőkerti vánszorgást kell elképzelnünk, a Reagers-féle Saint Vitus mindig is legalább annyira merített a heavy metalból, mint a Sabbath-örökségből. Így aztán oké, hogy a nyitó Remains tényleg hamisítatlan doom-tétel, de utána rögtön jön a sejtelmes-misztikus A Prelude To... hangulati átvezetője, amely egyből a Bloodshedbe torkollik, ez pedig legalább annyira Maiden-alapokra építkezik, mint Ozzyékra.

Innen pedig leginkább úgy folytatódik a sorminta, hogy minden kifejezetten doomos darabot (12 Years In The Tomb, Hour Glass, pláne a hideglelős Last Breath) egy-egy csemege követ. Amelyek közt ott figyel a személyes kedvenc Wormhole, amely mind szövegében, mind zeneileg elmenne egy Sleep-dalnak is, vagy a City Park, ami békabrekegéssel, tücsökciripeléssel, narrációval és mindenféle bizarr zajokkal tarkított érdekesség, és akkor még nem is beszéltem a záró Uselessről, ami egy echte hardcore/punk-tétel! Ilyet azért doom metal banda viszonylag ritkán tol el. „Negyven évbe telt, de végül csak írtunk egy punk nótát", nyilatkozta állítólag Dave Chandler gitáros/főnök, de ezen persze igazából csak az lepődhet meg, aki nem tudja, hogy a banda legjobb barátait a Henry Rollins-féle Black Flag jelentette, akikkel többször is átszelték az amerikai kontinenst pályájuk kezdetén, valamikor a '80-as évek legelején.

A jó Dave riffjei és harmóniái ezer közül is felismerhetőek (mint ahogy iszonytatóan gyatra minőséget képviselő „gitárszólói" is – hihetetlen, de ez az ember negyven év alatt sem tanult meg szólózni), mint ahogy Henry Vasquez és a Parkinson-kórja miatt a csapatból távozott Mark Adams helyére került Patrick Bruders (Goatwhore, Crowbar, Down) is megbízhatóan hozzák a kötelezőt. Az anyag lelke azonban Reagers, aki szerintem soha korábban nem énekelt ennyire jól, és hiába tartom magam inkább Wino-hívőnek (az ő szikárabb, kevésbé metalos-operás énektémái egyszerűen közelebb állnak az ízlésemhez), itt és most fenntartások nélkül be kellett hódolnom. Scott barátunk hangja tényleg csak érettebb lett az eltelt időben, dallamai közepette erőlködésnek, izzadságszagnak nyoma sincsen.

Mindent összevetve ez a lemez bizony van olyan jó, mint anno a Die Healing volt, és aki ismeri az említett albumot, tudja, milyen nagy szó is ez. Ha nem lennének azok az átkozott gitárszólók, röhögve vésném be a maximális pontszámot. Mert ez itt az év doomlemeze – még ha nem is túl nagy a verseny ezidáig.