Shock!

A brit Satan visszatérése igazi sikersztori – no persze nem abban az értelemben, hogy a zenekar arénákban játszik és százmilliós megtekintéseket produkál a YouTube-on, hanem azt tekintve, hogy mióta feléledtek, ez már a negyedik teljesen önazonos, milliméternyi megingást sem mutató albumuk a sorban. Vagyis, ha tetszettek az előzőek, vagy simán csak bírod az old school, Keep It True fesztre kívánkozó fémzenét, nem tévedhetsz ezúttal sem.

A NWOBHM-robbanás által felszínre hozott, newcastle-i illetőségű ötösfogat ráadásul felállását tekintve is stabil. Egészen zseniális, hogy noha menet közben náluk is bőven akadtak személyi változások – sőt, még névcserék is –, ezen az albumon ugyanúgy Brian Ross énekes, Russ Tippins és Steve Ramsey gitárosok, Graeme English basszer és Sean Taylor dobos hallható, mint a klasszikus, 1983-as Court In The Act debütön. Már alighanem ez a puszta tény is bárki számára garanciát jelenthet azt illetően, mire számíthat az Earth Infernaltól.

Mindez persze távolról sem jelenti, hogy a Satan zenéje egyformán való mindenkinek. Az old school jelleg itt minden tekintetben áll, az album zeneileg tényleg tokkal-vonóval együtt kijöhetett volna akár 1985-ben is, és még a hangzás is őrzi a bakelitkorszak védjegyeit: kicsit kásás és aránytalan, kicsit bárdolatlan, kicsit recsegős. Ha pedig valami cseppet pontatlan volt, valamelyik gitáros éppen mellényúlt, netán Ross melléénekelt, de a feelingen nem esett közben csorba, hát úgy hagyták... El tudom fogadni, ha valakinek az ilyesmi megnehezíti a műélvezetet, de erre a vonalra tényleg maximálisan áll, hogy nem analizálni meg érteni, hanem érezni kell, mitől jó. Márpedig a Satan zenéjében is végig ott kísért az a pozitív értelemben véve autodidakta jelleg, aminek köszönhetően annak idején ez a mozgalom simán mert magasról tenni mindenféle szabályra. Pont ennek köszönhetően születhettek tényleg új dolgok a szigetországban bő négy évtizeddel ezelőtt...

A tíz dalt rejtő Earth Infernal tehát vérbeli brit heavy metalt rejt a műfaj akkori hagyományainak megfelelően, a Satan pedig a maga fent említett fapados, szimpla hozzáállása mellett sem kiszámítható banda. Dalszerkezeteik 2022-es fejjel sem nyilvánvalóak: bár vannak ilyenek is, senki se számítson végig szolgaian magától értetődő, verze-verze-refrén-verze-refrén-szóló-refrén-refrén felépítésű darabokra. Ezt pedig muszáj értékelni, mint ahogy azonnali felismerhetőségüket, saját stílusukat is.

Nem látom sok tetejét szétanalizálni az anyagot, de a lemezt tökösen nyitó Ascendancy, a szövevényes Burning Portrait, az egyik legfogósabb Twelve Infernal Lords, a rövid, de annál hangulatosabb Mercury's Shadow instru, a The Blood Ran Deep érdekes verzékkel operáló, ikergitáros speedelése vagy az epikus Earth We Bequeath finálé szerintem mindenkinek bejönnek majd, aki zsigerileg vonzódik ehhez a vonalhoz. A többiek meg majd értetlenül lesnek, hogy mit akarnak ezek az iszapszemű vénemberek itt, hiszen a gitáros fiszt fog F helyett, a faszi full hamis annál a magasnál, és amúgy is, pontatlan a dob. De úgy gondolom, ez így van rendjén, az album atmoszférája, lelkesedése, tüze ugyanis minden esetleges technikai hiányosságot zárójelbe tesz. Senkinek se legyenek illúziói, ez maximális mértékben szándékosan ilyen – és tényleg úgy jó, ahogy van.