Azt hiszem, itt a Shock! "hasábjain" nem esett még sok szó a Scorpionsról. A csapattal kapcsolatos általános rocker-beidegződéseket ismerve ez nem is csoda: sapkás metal, erős német akcentus, fütyülős ballada - kb. ennyi, amire a legtöbben asszociálnak a név hallatán.
Nem valami sok, főleg, ha belegondolunk, hogy a Scorpions kerek 30 esztendővel ezelőtt jelentette meg kissé pszichedelikusan elvarázsolt, de kiváló első albumát (Lonesome Crow) és talált ezután magára Uli Jon Roth csatlakozását követően. Amit ugyanis ezzel a Hendrix-fanatikus gitárbűvésszel a 70-es években összehozott a banda, annak minden perce klasszikus: fantasztikus hangulatú, érzelmekkel teli, újító és folyton megújulni képes nagybetűs Hard Rock muzsika hallható a korai Scorps lemezeken, a rocktörténelem legszebb balladáival. Nem kellett szégyenkezniük Roth távozása után sem: direktebb lett ugyan a zene, majd a Blackout albumot követően talán kommerszebb is, de rossz lemez sose készült a germánok műhelyében, én a zavarodott, elektronikával kísérletező Eye II Eye-t is inkább felemásnak nevezném. A banda hírnevét mindenesetre alaposan megtépázta az az anyag, így a csorbát a gyökerekhez való visszatéréssel köszörülte ki a csapat: a zseniális szimfonikus és unplugged cuccok után a végső állomás az Unbreakable, ahol ismét a rockosabb hangvétel a mérvadó.
A legelső szám (New Generation) kissé talán túlzottan is rideg, borongós hangulatot áraszt, nyilván társadalomkritika van benne (ezzel együtt nagyon jó nóta), de a Love'em Or Leave'em rég elfeledett érzéseket hoz vissza: egy húzós, egyszerű riff és kitörölhetetlen refréndallam - Scorpions sláger a javából! És ebben a szellemben haladunk tovább csaknem egy órán keresztül: húzós középtempók (bámulatos, milyen dolgokat ki tudnak hozni Schenkerék az egyszerű riffekből - hogy a szólókról már ne is beszéljünk, azok is ritka feelingesek!) és fantasztikus lírai hangulatok (a Maybe I Maybe You-val megint hatalmasat alkottak - tényleg senki sem tud ekkora balladákat írni!!! Libabőr!!!) váltogatják egymást. Meine hangja is óriási formában van ismét (halld: Through My Eyes - mekkorát énekel már ebben a power lírai indítású, ám aztán alaposan bekeményedő dalban!) és nagyon húznak a ritmusok is, köszönhetően a Herman Rarebellnél azért nagyságrendekkel lazább és ötletesebb James Kottaknak: alapvetően egyszerű témákat üt, de élmény hallgatni ezt a felszabadult játékot!
Ahogy jönnek a számok egymás után, egyre szélesebb a vigyor arcunkon; amikor pedig vége, automatikusan elindítjuk újra a lemezt. Utána pedig bármikor feltehető, mert végig szórakoztató, majd újra és újra felfedezhető: kiválóan alkalmas arra, hogy a háttérben szóljon, de elmélyült zenehallgatáshoz is ideális (mindkettőt kipróbáltam). Mondjuk 2004-ben elég satnyának tűnik a multimédiás rész, e tekintetben kissé jobban is megerőltethette volna magát a kiadó (kicsit az "a rajongók úgyis automatikusan megveszik, kár extra energiát fektetni belé" attitűdöt érzem mögötte), de a digipak borító rendkívül tetszetős.
Egyszóval, olyan ez a lemez, mintha mi se történt volna a '96-os Pure Instinct óta eltelt 8 évben. Először 8-ast vagy amúgy fellinisen 8 és felest akartam adni, de az igazság az, hogy engem Scorpionsék újra meggyőztek. Vagy legyőztek? Végül is ők a legyőzhetetlenek (unbreakable), nem pedig én...
