Shock!

Ha első blikkre nem sokat mond neked az SDI – azaz a Satan's Defloration Incorporated – neve, nem kell feltétlenül magadban keresned a hibát. A német csapat ugyanis viszonylag rövid ideig, egészen pontosan öt évig volt aktív a '80-as évek közepén, és akkor sem váltak meghatározó tényezővé. Két okés, és egy kifejezetten jó lemezt (ez volt a Sign Of The Wicked) azért leszállítottak, ezekkel pedig sikerült nálunk is egy meglehetősen stabil rajongótábort kialakítaniuk, bár ennek okát elsősorban az jelentette, hogy már a hőskorban is eljutottak Magyarországra koncertezni. Végül 1991-ben oszlatták fel magukat, a visszatérésre pedig egész sokáig, 2014-ig kellett várni. Bár kezdetben csak múltidéző nosztalgiaturnékról volt szó (itthon is többször el lehetett csípni őket), harmincegy év után mégis kihoztak egy új nagylemezt: az 80s Metal Band nem árul zsákbamacskát, hiszen amint rápillantasz a borítóra, illetve elolvasod a címet, rögtön nyilvánvalóvá válik, miről szól a történet.

Az SDI sosem vette igazán komolyan önmagát, így annak ellenére, hogy a front kétségkívül borzalmas, a magam részéről különösebben nem akadtam fenn rajta, hiszen tökéletesen illik a csapathoz, és annak szellemiségéhez, illetve maximum máshogy szar, de semmivel sem rosszabb, mint a naponta ömlő számítógépes egyengrafikák vagy a full igénytelen Frontiers-borítók tucatjai. A problémát sokkal inkább az jelenti, hogy ugyan a zenekar 2014-ben a régi korszak utolsó LP-jét, a Mistreatedet rögzítő felállásban tért vissza, utóbb mind Rainer Rage gitáros, mind pedig Ralf Maunert dobos lelécelt 2017-ben az alapító basszer/énekes Reinhard Kruse mellől, és úgy tűnik, a főnök önmagában, illetve a csapatot most alkotó muzsikusokkal (Daniel Ha gitáros, és a zenekarban 1990-től rövid ideig játszó dobos, Christoph Olbricht) sajnos kevés egy jó lemezhez.

Ahogy korábban is írtam, az SDI hiába játszott leginkább egy felspeedezett, korai Helloweenre emlékeztető, full germán muzsikát, annyira sosem voltak jók, hogy a műfaj első vonalába verekedjék magukat. Viszont el kell ismerni, hogy néhány kiemelkedően erős dal azért kikerült a műhelyükből: a Panic In Wehrmacht vagy a Sign Of The Wicked például mai füllel is jók, nem hatnak elavultnak vagy idejétmúltnak. Ezzel szemben a háromnegyedórás 80s Metal Band kifejezetten poros és fáradt, és ha igazán szőrösszívű akarok lenni, bizony egyetlen kiemelkedő témát sem hallani rajta. Herr Kruse sosem volt igazán jó énekes, mostanra viszont még az a kevés hangja is jócskán megkopott, és persze ez sem segít éppen a lemezanyagon, amin maximum jó ötletek vannak, de egyetlen olyan szám sincs, amire egy mai fiatal felkapná a fejét. A régi öregek persze elbólogathatnak rá, de ezt még az én torkomon is nehéz lenyomni, pedig kifejezetten elfogultan állok az old school speed/thrash-zenekarokhoz.

Mikor a felvezető címadót kihozták, első gondolatom az volt, hogy ez bizony kevés lesz, az egész anyag ismeretében azonban azt mondom, még így is a húzónóták között van, akárcsak a kettes Freeride. A nyögvenyelős, vontatott Porno aztán már harmatgyenge, és a lemez végéig is csak a fogósan riffelő Sneaky War, a 2017-ben demóként is kihozott (Let The) Ball Run meg a régi idők feelingjét hozó I Hate You az, ami igazán rendben van. Bármennyire is szimpatizálok tehát a csapattal, ez így borzasztó kevés, és 2020-ban egyértelműen leverik vele a lécet, hiszen az 80s Metal Band még jóindulattal is csak középszerű.