Shock!

Tény, hogy léteznek olyan előadók, akik a zenekaruk nélkül csupán félkarú óriások. Talán nem lövök le nagy poént már a kritika elején, ha elárulom: az Elect The Dead szimfonikus változata sem jó, sőt.Hiába zenél Serj Tankian mögött a komplett Aucklandi Filharmonikusok csapata és hiába érződik, hogy Serj valami igazán grandiózusat szeretett volna létrehozni ezekkel az átiratokkal, a gond csupán annyi, hogy már az alapanyag nem volt az igazi.

A felemás, se íze-se bűze szólólemezen kb. 3 jó dalt találhatunk, a többit simán ki lehetne szórni a kukába. Ennek ellenére valahogy mégis azt reméltem, hogy más hangszereléssel, gyakorlatilag egy totálisan más világba átültetve, szinte filmzeneként talán működni kezdenek a dalok - de nem így történt.

Annak ellenére, hogy szeretem Serj hangját, valahogy az egész előadásról az jutott eszembe, hogy ez bizony az NDK televízió esztrádműsoraiba is simán befért volna 1982-ben. Azt is készséggel elhiszem, hogy remek érzés lehet hősünknek talpig hófehér öltönyben, szilaj bonvivánként több tucat komolyzenésszel a háta mögött dalolni, de még ettől sem lesz jó a produkció, és ugyan hitelesnek hiteles, csupán dögunalmas. A közönség hihetetlen ovációját, tapsviharát, sokszor sikítozását (!!) egyszerűen nem tudom mire vélni, egészen biztosan valami bizarr hallucinációs élményük lehetett koncert közben, másképp nem tudom elhinni, hogy ez a koncert értelmes felnőtt embereknek komolyan tetszett.

Miért is? Például a Lie Lie Lie már lemezen is a vicces kategóriába tartozott, de itt ahogy Serj mikiegérhangot imitál, majd áriázásba fordul át, konkrétan paródia jelleget ölt, és a tömeg sikít és örül. Lövésem sincs, mi történhetett a színpadon, Tankian tripla leszúrt rittbergert produkált vagy mi?.... Gyakorlatilag tökugyanazok a részek, refrének, dallamok tetszenek itt is, mint az eredeti változatokban (az a kevés), és pár helyen tényleg kellemes így nagyzenekarral egyik-másik dal, de az originál Empty Wallst egyszerűen elrontották ezzel az átirattal. És pl. a Moneynál nem tudtam eldönteni, hogy a refrén jó így vagy inkább kínos (a lezárása egészen biztosan az). Az pedig, hogy Serj saját bevallása szerint talán még sosem énekelt ilyen jól. Hát... Pár helyen helyette húztam be a nyakam, valami rettenetesen rossz, amit éneklés címén művel.

Hogy a rajongók is örüljenek valaminek, két kiadatlan dalt is kaptunk, a Gate 21 egész korrekt, és teljesen jól működne rockzenekarral (és ha nem nyávogna benne kínzó módon Serj), a The Charade ebben a formában azonban jellegtelen. A lemez nagy része konkrétan merő gyötrelem, és olykor - nem viccelek -, tényleg felidegesített. Ha a szimfonikusok munkáját nézzük, az bizonyos pillanataiban szép/drámai/aranyos, de összességében nézve totálisan céltalan az Elect The Dead Symphony. Valami hiányzik innen, nagyon. Vagy valaki, a fene tudja. Ez nem más, mint egy szép nagy üres amerikai giccs...