Shock!

Ha nem lett volna Nightwish, talán senki sem próbálkozott volna két annyira eltérő műfaji sajátosság összeboronálásával, mint az operaáriák és a true / power metal. Akkor még újdonságnak, meghökkentő erejű ötletnek tűnt ez a párosítás, de egyre több az epigon, és bizony a sokadik kópia már nemhogy az eredetiség csíráját sem hordozza, de kifejezetten fárasztó is.

Anglia északi felében székel a Serpent's Kiss, akik annak idején minden bizonnyal az Iron Maiden hatására fogtak hangszert, ez jelentősen hallatszik a Vasszüzet idéző riffeken és frázisokon. Aztán találtak két énekesnőt: az egyik a "normál", a másik pedig az operás dallamok felelőse lett, és a Maidenes zene máris elmozdult Tarjáék irányába. De sajnos az irányvonal még nem elég...

A zenei alapok tehát alapvetően a 80-as évek brit metal vonulatának, azon belül is a Maiden munkásságának kézzelfogható jegyeit viselik magukon. Hol Troopert idéző ikergitáros bevezetők, hogy Harris mintájára galoppozó ütemek ütik fel a fejüket, de még a klasszikus mű-templomkórust is előkapták, amit a Seventh Son lemezen (és dalban) alkalmaztak Dickinsonék.

A két énekesnő közül Catherine szerepel többet - ő a "normál" énekstílus képviselője. Sajnos még nagyon hallani, hogy a hangereje, éneklésének intenzitása nem éri el azt a szintet, ami elég egy keményen zakatoló metalbanda élére. Kellemes hangja van, ugyan még eléggé jellegtelen és színtelen, de ezen idővel lehet színesíteni. Egy angolszász folk-zenekar élére már tökéletesen el tudom képzelni, de ahhoz, hogy igazán élére tudjon állni egy ilyen stílusú zenekarnak, bizony intenzitásban, kifejezőkészségben sokat kell fejlődnie.

Hasonló nevű kolléganője, Kate képviseli a Tarja Fan Clubot. Mondjuk annyira nincs előtérben mint Catherine, leginkább csak a refrének alatt vibrátózza és áriázza tele az énekdallamok hátterét. Ugyan az opera műfajában csupán félműveltnek számítok, azt még nekem is könnyű kihallani, hogy az operista hölgy is jócskán fejlődésre szorul, csupán a sokszínű stílustár egy behatárolt részét sikerült elsajátítania, ami általában az egy hangot formázó, szétvibrált óóóó-zásban és áááá-zásban merül ki. Mivel jóval kevesebb szerepet kapott, ez annyira nem bántó, de azért néhányszor felkaptam a fejem egy-egy jobban kihallatszó túlhajlítás hallatán.

Sajnos alapjában véve az egész lemezről a kiforratlanság mondható el: a zenészek is "majdnem jók", az énekesnők hibáiról már ejtettem pár keresetlen szót, és sajnos egy-két kivételtől eltekintve a szürke, kidobott Maiden-demók szintjén tengődő dalok sem adnak fogódzót. Talán a Vipers volt az a dal, ami a legkevésbé ment el mellettem, pont ebben volt ugyanis a legkevesebb egyértelmű nyúlás. A Kingdom is kicsit túlmutat az elődökön, itt a zene is próbál himnikus, magasztos megközelítésűvé válni olykor.

Véleményem szerint a Serpent's Kiss előtt még nagy út áll, és ha nagyon keményen dolgoznak, elérhetik azokat a második generációs opera-metal csapatokat, mint az After Forever vagy a Xandria - ehhez azonban még sok hosszú év kitartó fejlődés hibádzik. Ez a lemez arra elég, hogy a két összeházasítandó stílus elemeinek felhasználásával saját maguk számára meghatározták az irányvonalat. Most aztán irány az énektanár, az összhangzattan, a hangszerelés órák, hogy a hangok egymásutánjából Zene kerekedjen.