Shock!

Férfiasan bevallom: annak ellenére, hogy a hattagú germán csapat még 1989-ben adta ki bemutatkozó albumát, én bizony soha életemben nem hallottam róluk. Márpedig egy ennyire hülye zenekarnevet csak megjegyeztem volna. És nem hiszem, hogy ez egyedül annak a számlájára lenne írható, hogy stílusuk nem igazán áll közel hozzám.

A nem kicsit klisés lemezcím alapján nem nagy kunszt rájönni, hogy a játék neve space rock (bár ez nem teljesen igaz), az album pedig koncept. A magam részéről mondjuk törvénybe fektetném, hogy ilyen jellegű anyagokat csak az csinálhasson, akinek tényleg van lemeznyi mondanivalója egy adott témáról.

Mert mennyire fantáziátlan dolog már, hogy jelen esetben az jelzi az album gerincét jelentő darabokat, hogy a címükben – szám szerint ötben – kivétel nélkül ott az „odyssey" szó. Ezek közül a The Odyssey Overture simán viselhetné az Intro, a The Return From The Odyssey – Phase I – pedig az Outro címet is, mivel az atmoszféra-teremtésen (értsd: kozmikus surrogás, szélsüvítés, ilyesmi) kívül az égadta világon semmi nem történik bennük. Kár, hogy együttes játékidejük ennek ellenére meghaladja a kilenc percet. Aztán második tételként rögtön jön is a lényeg: a kilenc és fél perces címadó megmutatja, hogy milyen lesz az egész lemez. Gitárszegény, főszerepben az orgonával és a szintikkel. A nyitány laza Beatles utánérzés, a zongora Neil Young (meg persze Lennon), a gitártémát már régen megírta David Gilmour, a háttérben pedig végig ott lebeg a Hold sötét oldalát feltérképezni szándékozó Pink Floyd szelleme. Meg David Bowie Ziggy Stardust-jáé. A főtéma egyébként még a The Inner Light Of The Odyssey-ben és a The End Of The Odyssey-ben (hihetetlen markáns címek ezek is) bukkan fel majd újra.

A főnök Sherman Noir hangja végül is nem lenne rossz, erős közepest adhatunk rá, a középtartomány ugyan jobban fekszik neki, mint a magasak, korrekt a kiejtése is, csak éppen túlontúl soft az egész. Igaz, ehhez a zenéhez ez is kell, mivel az még a legenergikusabb darabokban – Space Between The Heavens, Rock 'n Roll Star – is maximum annyira „harap", mint a régi AOR bandák lazább számaiban. Aztán van olyan is, amiben a cukormáz számomra már egyenesen elviselhetetlen volt, ebből a szempontból a „legütősebb" a We Are The World-utánérzéssel bíró refrénnel büntető Shine On, de még inkább az orgona-ének előadású Velvet Spacetime. Ez utóbbit – Isten bocsássa meg nekem – sírva röhögtem végig. De az vesse rám az első követ, aki az „O, baby, touch me/and feel velvet love!" refrén olvastán nem tesz ugyanígy. Én meg még azt hittem, hogy az ilyen baromságok már rég kihaltak a nyolcvanas évek végén. Hát nem.

Azon már nem is csodálkoztam, hogy rock 'n roll sztárságról álmodó tinédzserek (Rock 'n Roll Star) és síró világtalanok (When A Blind Man Cries) mi a büdös francot keresnek az űrben, kimentek, ott vannak, kész. A vak emberes dal az ének karakteressége és az ügyes gitárszóló alapján egyébként simán a lemez legjobbja lehetne, ha nem koppintották volna le olyan szinten a Shine On You Crazy Diamond zenei megoldásait, felépítését, hangulatát meg mindent, hogy attól már-már kinyílik az a bizonyos a zsebemben.

Hogy ne legyek teljesen igazságtalan, meg kell említeni, hogy a hangszeresek azért tudnak játszani, szépen, tisztán is szól az egész, tehát volt benne munka. Biztos van, akinek ez „easy listening", engem viszont hosszú távon borzasztóan untat, sőt, nem kicsit idegesít is. Már pedig itt igazán hosszú a táv, cirka 64 perc. Lehet, hogy emiatt kicsit szigorú is voltam, de ez biza most ennyi.