Bár nemzetközi viszonylatban D.C. kétségtelenül nagyobb név, azért nem szabad elfelejtenünk, hogy az európai klasszikus hard rock színtér legalább egy olyan gyöngyszemet köszönhet a német figurának is, amelyet minden túlzás nélkül a műfaj egyik ékköveként aposztrofálhatunk. A Jaded Heart szimplán csak IV-nak keresztelt lemezéről van szó, amelynek alapján nem csoda, hogy a műfaj szerelmesei ma is titkos fegyverként tekintenek a Meggyötört Szív Bormannal készült anyagaira.
Szóval D.C. Cooper ment (vissza a Royal Huntba), Michael Bormann pedig érkezett, vele együtt pedig egy némileg újfajta megközelítés, és egy gyökeresen megváltozott zenei világ is. Mivel a csapat fő dalszerzője és főnöke továbbra is Alex Beyrodt (aki egy rövid ideig szintén pengetett a Jaded Heartban is), a neoklasszikus gitártémák még mindig megvannak, összességében azonban a Silent Force zenéje rengeteget mozdult a klasszikus hard rock dolgok felé. Olyasfajta pengeéles metalt tehát, mint ami például az Infatuatorön volt hallható, ezúttal senki ne keressen. A csapat zenéje olyannyira megváltozott, hogy látatlanban még énekescsere nélkül sem mondanám meg, hogy ez ugyanaz a banda, amely bő hat évvel ezelőtt a Walk The Earth-öt elkövette. Sok víz lefolyt azóta az Elbán, ráadásul a zenekar felállása is módosult (Herr Beyrodt mellett a jelenleg főállásban a Rage-ben doboló André Hilgers maradt az egyedüli eredeti tag), de meggyőződésem, hogy az iránymódosítás mégiscsak Bormann számlájára írható. Nem szabad azonban ezt felrónunk neki, hiszen a nyitó Caught In Their Wicked Game, a Before You Run vagy a Born To Be A Fighter egyszerűen tökéletesen az ő torkának való. Ezekben a szerzeményekben ugyanúgy nem tudom elképzelni D.C.-t, ahogy Bormannal is marha furcsán hatna mondjuk a Man & Machine.
Koncerten persze még lehet ebből gond, de kérdés, hogy a totális szupergruppá vált Silent Force fog-e egyáltalán mozgolódni élőben. Merthogy Beyrodtnál és a bőgős Mat Sinnernél a Primal Fear és a Sinner nyilvánvalóan elsőbbséget élvez, de André Hilgers sem fogja háttérbe szorítani a Rage dolgait a Silent Force kedvéért. Bormannak és a billentyűs Alessandro Del Vecchiónak lehet, hogy ez most a legkomolyabb csapata (bár utóbbi a Hardline-ban is játszik), de ennek ellenére csodálkoznék, ha fel tudnák pörgetni a banda dolgait. A Rising From Ashes leginkább rutinos öreg rókák örömzenélésének tűnik, így bőven elképzelhető, hogy a folytatásra ismét csak hosszú éveket kell majd várnunk. Kár lenne, mert a lemez olyasfajta hagyományőrző, de mégis friss hard rock zenét rejt (emlékszik még valaki a szintén német Evidence One-ra? Ők játszottak hasonló hangulatú muzsikát), amelyet mindig öröm hallgatni. Tíz kiváló dal háromnegyed órában, amelyek bár teljesen más jellegűek, mint a banda eddigi dolgai, mégis remek szórakozást nyújtanak.
