Shock!

A Sebastian Bach nélküli Skid Row úgy látszik, nem adja fel. Én azt mondom, jól teszik, hiszen nyilván nem kerülne sok energiába kibékülni az excentrikus énekessel, és visszaédesgetni egy jó kis reunion erejéig. Sokkal inkább becsülendő azonban, hogy új frontemberrel kiállva igenis viszik tovább a nevet.

Más kérdés, hogy a könnyes összeborulást így is, úgy is borítékolni lehet mondjuk 2010-re, de legalább addig is próbálkoznak. Engem mindenesetre meglepett, hogy idén is készült Skid Row lemez, hiszen a 2003-as Thickskin minden volt, csak nem sikertörténet. Nekem alapvetően tetszett és bizonyára volt azért világszerte annyi rajongó, akinek szintén és akik miatt megérte folytatást készíteni. Vagy az is lehet, hogy Rachel Bolanék egszisztenciája annyira szilárd, hogy puszta kedvtelésből, veszteségesen is adhatnak ki lemezeket... Akárhogy is, szerintem csak tegyék!

Akárki akármit mond, a Thickskin objektíven nézve egyáltalán nem volt rossz lemez: akadtak jó nóták; Johnny Solinger király énekes (nem egy Bach-klón, de ugyanazt az iskolát képviseli) és az anyag zeneileg is beleillik a Skid Row történetbe. A Subhuman Race talán nem volt tele modern elemekkel, alteres beütésekkel? A Thickskin viszont a Subhumannél sokkal hagyományosabb megközelítésű album volt, és ezt a zsigeri, ösztönös vonalat viszi tovább ez az új lemez is. Becsúszott persze akkor is, most is egy csipetnyi punk hatás is, de ez már a Slave To The Grindon is jelen volt, és ha engem, aki már a punk szó említésétől is rosszul vagyok, nem zavar, nem hiszem, hogy bárki másnak problémát jelentene. Ez ugyanis még mindig heavy metal Skid Row módra!

Igaz ami igaz, az I Remember You bepunkosítása legutóbb nem volt valami jó ötlet és most is kissé vadnak tűnik, hogy rögtön a negyedik nóta (When God Can't Wait) nem más, mint vicceskedő country/punk elegy, de szerencsére annyira rövid, hogy mire felocsúdunk a meglepetésből, már vége is van (persze attól még rossz). Ráadásul épp mielőtt elfelejtenénk a rettenetes élményt, a nyolcadik dal képében (You Lie) egy még borzalmasabb country viccnóta jön szembe, amely ráadásul kétszer is szerepel a promólemezen – hehehe, biztos nagyon tetszik a kiadónak (egy fokkal tényleg jópofább, mint a When God).

Ezt a két „hallgatópukkasztó" momentumot leszámítva azonban teljesen rendben van a lemez: a nyitó Disease pl. remek modern power metal; az Another Dick In The System pedig húzós Skids-himnusz, amit Bachhal is simán el tudnék képzelni (rekeszt is benne Johnny rendesen). A Pulling My Heart Out From Under Me-ben van először alteros behatás, de zúzós és fogós az is. A Shut Up Baby, I Love You riffje meg aztán tényleg akkora metal, hogy az kész, ráadásul itt Solinger tényleg egy az egyben Bach – király! Érdekes nóta a Strength, talán a leglightosabb mind közül, némi ős-Cult feelinggel. Amúgy meg nyilván vannak gyengébb pillanatok is, mint pl. a White Trash, de ezt pl. harmonikával tették érdekessé – nem mondhatjuk tehát, hogy Skids-ék híján lennének az ötleteknek, a kreativitásnak és az újító kedvnek.

Nem tökéletes a dolog most sem, különösen a két tréfás dallal nem tudok mit kezdeni, de lesz ez még jobb is. Leírni a bandát tényleg erős túlzás és súlyos hiba lenne, szerintem azok a nyitottabb hard rockerek mindenképp próbálkozzanak meg a Revolutions Per Minute-tel, akiknél idővel beérett az új Europe is. Élőben pedig tuti király a Skid Row ma is (sőt, az azóta megszerzett rutin révén valószínűleg jobbak is, mint a fénykorban) – nagyon kíváncsi lennék, mit tud ez a Johnny gyerek élőben. Igazán kiadhatna a mai felállás valami koncertanyagot is: nagy kincs lesz az, ha Bach visszatér és a banda – jó reunion hagyományoknak megfelelően – örökre elfelejti a solingeres éveket.