Shock!

Adrian Smith és Richie Kotzen párosa talán nem a legnyilvánvalóbb duó a világon, de szerintem már papíron is roppant izgalmas volt a kooperáció, a tavaly tavasszal kihozott album pedig be is váltotta a hozzá fűzött reményeket. Az Iron Maiden legmelodikusabb dalainak felelőse és a multifunkciós gitárhős a jelek szerint szintén nagyon élvezte a közös munkát, legalábbis erre utal, hogy év végén még az album után küldtek egy négyszámos EP-t a felvételek idejéből megmaradt további dalokkal.

A Better Days stílusa kapcsán nagyjából ugyanazt tudnám leírni, amit Danev kolléga már összefoglalt az albumról, így ezt most megspórolom. A lényeg, hogy a közös muzsikában a felszínen egyértelműen Kotzen hatása a dominánsabb, ez azonban csalóka, hiszen Richie énekesként is fémjelzi a projektet: ha az ember alaposan odafigyel, ugyancsak minden pillanatban kiviláglanak a muzsikából Adrian jellegzetes megoldásai, még ha néhol csupán apró fogások, nüanszok is ezek. Nyugodtan biztosra veheti mindenki, hogy tök más lenne nélküle az összkép.

Ami a konkrét dalokat illeti, a nyitó Better Days helyből kenyérre keni a hallgatót hullámzó-hömpölygő blues rock riffelésével és nagyon okosan megfogalmazott, ragadós refrénjével, simán jó helye lett volna a nagylemezen. Szintén a koncepció életképességét bizonyítja, hogy szívbaj nélkül le mertek hagyni az albumról egy ilyen szintű nótát, hiszen volt helyette más... A Hate And Love-ról ugyanezt lehet elmondani: szintén kimértebb tempójú, briliánsan elcsípett darab, a riffben némi boogie rockos hatással, a fátyolos dallamvilág azonban más irányba viszi a végeredményt, a kórus pedig szintén mérgező. (Nem hallgathatom el ugyanakkor, ami már a lemez hallatán is egyértelmű volt, miszerint Kotzen amúgy továbbra is óriási hangja mára kissé megkopni látszik bizonyos magasaknál. Zavarónak semmiképp sem nevezném a dolgot, a szám óriási, Richie dallamaiba meg továbbra is minduntalan beleborzong az ember, de azért elég egyértelmű tendenciáról beszélünk.)

A másik két szerzemény közül a Got A Hold On lendületes, húzós rocktéma, a tempókban és az attitűdben némi Maiden is akad benne, jól el lehet hallgatni, de talán az egyetlen feledhetőbb megmozdulás a kiadványról, ez azért lefelé lógott volna ki az album átlagából. A dobok mögött Mike Portnoyjal rögzített Rise Againt viszont alighanem csak azért nem tették fel a nagylemezre, mert hangulatilag elüt a páros dalainak többségétől, ezt leszámítva bivalyerős. A kezdés itt is kissé maidenes, de egy progrockos szteroidokon pörgő verziót idéz, majd – érdekes módon – Billy Sheehan hiányában megy át nagyon jellegzetes Billy Sheehan-ízű rockba vadul pulzáló, minden pillanatban jelen lévő basszustémáival, pattogó-kavargó-kalandozó vázával. Vagyis Kotzenre kézzel fogható hatást gyakoroltak a The Winery Dogsban töltött évek (ahol ugye szintén esedékes idén egy új lemez): a zenei alapok hangulata egyszerre idézi a Wineryt és a korai Mr. Biget, a rádumálós verzékben meg nyíltan a korai David Lee Roth-éra hangulata kísért, hogy aztán a refrén ismét kiüssön. Ritkán mondok ilyet, de ebből simán el bírnék viselni három percnél többet is – viszont megint a főszereplők józan arányérzékét, dalcentrikus gondolkodását dicséri, hogy kibírták, és nem hizlalták a dalt öncélú, negyedórás jammeléssé, még az ilyesmire bármikor boldogan kapható Portnoy jelenléte ellenére sem.

Nem nagyon tudok belekötni ebbe az EP-be, négy dalból három telitalálat, a negyedik pedig „semmi extra, de kellemes" – és ismétlem, ezek itt csak úgy, mellékesen megmaradt témák. Szabályos bűncselekmény lenne Richie és Adrian részéről nem folytatni ezt a projektet, szóval tényleg nagyon remélem, hogy lesz kettes nagylemez, és persze a járvány végével élőben is állati szívesen megnézném őket egy zsúfolt klubban.