Shock!

Vannak zenekarok, akiktől az ember nem várná, hogy megváltják a világot. A Sonata Arctica is efféle korrekt, következetes banda, akik jól behatárolható kis világukban szállították le évről évre a megbízható, ám nem túlzottan meghatározó lemezeket.

Tony Kakko és brigádja inkább egy első osztályú iparoscsapat, semmint kiemelkedő fontosságú zenekar. Legalábbis az volt eddig. No jó, azért az Unia továbbra sem egy Appetite for Destruction, Operation: Mindcrime vagy épp Images and Words; nem fogja új zenekarok hadának stílusát meghatározni, mindenesetre bátor elrugaszkodás az eddigi, jól bevált sémáktól, s mint ilyen, tiszteletet érdemel. Summa summarum: gyökeresen más, komolyabb, érettebb, kidolgozottabb, mint az eddigi Sonata Arctica művek.

Nagyfokú változatosság és sokszínűség jellemzi a lemezt, még sok hallgatás után sem mondhatja az ember, hogy kiismerte az anyagot, annyi minden hallható itt. Ráadásul az egész kapott egy nagy adag musicales, teátrális színezetet, ami eddig nem igazán volt jellemző rájuk. Valahogy a Rough Silk ugrik be az anyagról, épp csak ez - Ferdy Doernbergékkel ellentétben - tetszik. Nagy rakás Queen és Savatage is akad a muzsikában, a fő agy, Tony le sem tagadhatná pl. a Caleb hallatán, hogy Freddie Mercury a legnagyobb hatásai között van. És ha már előkerült a legendás énekes, mindenképpen meg kell említenem, hogy faramuci kicsit a lemez, ugyanis az a furcsa helyzet állt elő, hogy a főnök/zeneszerző a gyenge pont; Tony barátunk énekhangja ugyanis kissé kevéske itt-ott a saját maga által megálmodott témákhoz. Nyilván, aki eddig is szerette, az most ráncolja a homlokát, hogy milyen badarságokat hordok én itt össze, de tény, hogy jó néhány dal (Under Your Tree vagy Caleb pl.) karakteresebb előadást és erősebb énektémákat kívánna. Ennek ellenére Tony nyilván nem teljesít rosszul, az It won't Fade vagy a My Dream's but a Drop of Fuel for a Nightmare pl. kiváló – de azért az tény, hogy akadnak olyan dalok jószerével, amik az övénél jobb képességeket kívánnának.

Az viszont biztos, hogy ezzel a lemezzel, pont a fentebb említett szimfonikusság és változatosság miatt, egy olyan réteget is elérhet a Sonata Arctica, akiket a korábbi, egyszerűbb, direktebb, stratós cuccokkal nemigen lehetett lázba hozni. Más kérdés, hogy a régi rajongóik hogy veszik majd a lapot, hiszen bőven kell energiát feccölni a cuccba, nyoma sincs az olyan rögtön ható, fogós slágereknek, mint a Fullmoon vagy a Replica. Ráadásul talán egyetlen nótáról mondható el, hogy a régebbi, jól megszokott Sonata-világra emlékeztet, de még a Harvest is jóval rétegezettebb.

Tonyék mindig erősek voltak balladákban, most is az egyik legjobb a tisztán vonósokra és zongorára épülő, szépséges Good Enough is Good Enoughoz, viszont ehhez hasonló nótájuk nem született még. Köze nincs a szokvány balladákhoz, hangszerelésben sokkal inkább klasszikus zenei, és tökéletesen zárja is le a lemezt. Nem gondoltam volna, hogy idén pont a Sonata Arctica fog meglepni új lemezével, mindenesetre sikerült nekik; az új irányvonal pedig kifejezetten ígéretes. Nyitottabb ízlésű Queen és Savatage rajongók nyugodtan próbálkozhatnak vele.