Shock!

Neal Schon, Jeff Scott Soto, Marco Mendoza, Deen Castronovo. Lehet, hogy elég lenne ennyit mondani erről a lemezről, mert akinek jelentenek valamit ezek a nevek, azok úgyis biztos léptekkel viszik majd egyből a pénztárhoz a boltban.

Akik meg nincsenek képben, azoknak alighanem az az információ sem jelent sokat, hogy ez az igazi szupergroup - akkor még Planet US néven - pár éve még "szupergroupabbként" kezdte meg működését, hiszen az eredeti tervek szerint Schon és Castronovo mellett Sammy Hagar, Michael Anthony és Slash sorakoztak volna fel, ám a Van Halen reunion és a Velvet Revolver sztori közbeszólt. Igazából nem tudom bánni ezt, mert még az a felállás sem valószínű, hogy képes lett volna jobb lemezt szülni, mint a World Play.

Neal Schon mindenesetre megütötte a főnyereményt a Hagart felváltó Jeff Scott Sotóval, hiszen JSS Malmsteen és Axel Rudi Pell mellett többszörösen bebizonyította, hogy tudja kezelni az egomán gitárosokat. Márpedig a World Play alapvetően Schon anyaga: a Journey, Bad English, Hardline gitármágus jellegzetes dalszerzői- és játékstílusa minden egyes pillanatban átsüt a dalokon. A Soul Sirkus a Hardline-ra emlékeztet a legjobban a fentiek közül, de óriási fegyvertény, hogy a ma megjelenő dallamos hard rock/AOR anyagok többségével ellentétben egyáltalán nem kelt retrós benyomást. Kifejezetten modern, korszerű a hangzás, és habár a zene egy szemmel sem keményebb, mint amilyet Schontól megszokhattunk, igen harapósan szól az anyag, nem utolsósorban annak köszönhetően, hogy Neal gitárja kapott egy mélyebb, nyersebb tónust. A páratlanul erőteljes dobsound és Marco Mendoza (Whitesnake, Blue Murder, Ted Nugent többek között) mindenütt ott lévő, végtelenül izgalmas és ízléses basszusjátéka is sokat vastagítanak a megszólaláson. Ami pedig magát a zenét illeti, a Soul Sirkusra is jellemző az, ami hasonló korú, rutinú és tudású zenészek munkáira szokott: végig irtózatosan könnyednek, spontánnak hangzik, de ha jobban odafigyel az ember, rájön, hogy eszméletlenül kimunkált és az utolsó hangig átgondolt produkció.

Már rögtön a Highest Ground című nyitószám nem hagy kétséget afelől, hogy mire is számíthatunk az elkövetkezendőkben: Mendoza és Castronovo arcbamászóan testes alapjaira egy jellegzetesen higgadt, ám húzós középtempós Schon-riff, majd Soto érkezik egy nyilvánvaló, mégis csodajó dallammal, aztán jön a refrén, amit garantáltan nem lehet elfelejteni többé. A folytatás meglehetősen változatos. A gyorsabb New Position hallatán nekem beugrott a Van Halen sammys korszaka, ami néhányszor előfordul, de nem konkrét hasonlóságokról van szó, inkább csak a hangulat, a lendület idézi a Van Hagar lemezeket. A basszusközpontú Another World a maga pszichedelikusan nyújtott, keleties harmóniáival, elmaszatolt gitárhangjaival a régi nagy bandák '90-es években született albumaira üt, de telitalálat, akárcsak a Soul Goes On című ballada, ahol Soto különösen nagyot alakít, Neal pedig egy csodálatos, klasszikus elemeket rejtő szólót ereszt el.

A legelőremutatóbb nóta talán a Peephole, egy Schon-Hagar szerzemény, amely még a Planet US számára készült: a Van Halen F.U.C.K. lemezét idézően kísérletezős, kiszámíthatatlan téma, ahol JSS konkrétan hozza Sammy Hagart, és ez is megy neki - semmi bajom Gary Cherone-nal, de annak idején Soto lett volna a tökéletes megoldás a Van Halenbe. Hasonlóan izgalmas a Living Colour-szerű riffre építkező, pörgős tempójú Praise vagy a My Sanctuary a maga fülledt középrészével, az egyik legjobb refrént pedig a Periled Divide-ban hallhatjuk. Schon még így, 50 fölött sem fogyott ki az ötletekből, szólói mindvégig izgalmasak, és Sotóból is kihozta a maximumot: Jeff hajlamos túlvállalni magát lemezekkel, így akadnak laposabb periódusai is, itt azonban csúcsformában tündököl a műfaj egyik legzseniálisabb hangja.

A neten keringő előzetesek alapján többen fanyalogtak, számomra azonban régen született olyan ütős hard rock lemez, mint a World Play. Azt mondjuk másfél hetes ismerkedés után sem merném megkockáztatni, hogy a Soul Sirkus debütálása felér mondjuk a Backlash-sel vagy a Double Eclipse-szel, de elképzelhetőnek tartom: hosszabb távon bánni fogom, hogy nem adtam rá maximális pontszámot. Igazi amerikai stadionzene - kár, hogy manapság a stadionok nem az ilyen bandákra telnek meg. Deen Castronovo a felvételeket követően sajnos távozott a csapatból, de mivel Virgil Donati (Steve Vai, Planet X stb.) került a helyére, aligha érheti majd szó élőben a ház elejét, habár élek a gyanúperrel, hogy ez nekünk itt Magyarországon halálosan mindegy lesz. A lemezt mindenesetre csak ajánlani tudom, főleg azoknak, akik hiányolják azt a dinamikát, frissességet, amit például a Sammy Hagar-féle Van Halen tudott nyújtani.