Shock!

Ritka az olyan zenekar, amit az ember gyakorlatilag tényleg bármikor szívesen hallgat – nem tagadom, nálam Mike Amott Spiritual Beggarse e szűk körbe tartozik, méghozzá mindegyik korszakával. Az igazán true arcok ma is elsősorban a Spice-szal készített, morózusabb, Sabbath/Trouble-vonalú doomos cuccokra esküsznek tőlük, másoknál a JB-éra belazultabb, a súlyos riffelés mellett is már inkább rockos dinamikájú középkorszaka a favorit, és mára megjelentek azok is, akiknek a most is tartó, Apollo Papathanasio nevével fémjelzett éra a szíve csücske minden korábbinál változatosabb megközelítésével. Én nem tudok ilyen különbséget tenni a banda pályaszakaszai között: a mostani fejezetet megkezdő Return To Zero legalább akkora favoritom, mint az Another Way To Shine vagy a Demons volt a maga idejében.

Nem véletlenül kezdtem ezzel, mert az új album – már a harmadik Apollóval a mikrofonnál – ismét magabiztosan foglalja majd el a helyét ebben a sorban. Igazság szerint fogalmam sincs, min múlik, kinél mi jön be leginkább egy nagyjából egyenletes teljesítményt nyújtó bandától, és azt sem tudom, másokkal ellentétben én miért kattantam rá automatikusan, gyakorlatilag azonnal Mike-ék összes albumára, mióta csak megismertem őket a '90-es évek második felében. Annyi bizonyos, hogy Amott dalszerzői stílusa és gitárjátéka még az éránként-lemezenként másként adagolt összetevők, fűszerek ellenére is összekeverhetetlen, és nála jobban bizony kevesen érzik a mai felhozatalból a '70-es évek muzsikáit. Viszont a Beggars megszólalása ezzel együtt is mindig sajátos volt, Mike gitársoundja eleve modernebb, karcosabb tónust ad a daloknak, hiába származik gyakorlatilag az összes fogás a régi mesterektől. És hát ugye a dalok, a lényeg, a mag, amit sokszor talán túlfetisizálni látszunk, pedig valójában nem lehet elégszer és eléggé hangsúlyozni: minden azon áll vagy bukik, hogy egy zenekar meg tud-e mozdítani az emberben valamit a dalaival.

Márpedig Mike és a Spiritual Beggars mindig is meg tudott, és tulajdonképpen érdekes, de annak dacára sem érzem kopni ezirányú képességeiket, hogy a Sunrise To Sundown már a kilencedik nagylemez a sorban. Pedig Amottnak közben még a nem kevésbé termékeny Arch Enemy is ott van... De igazából ez is olyasmi, amit nem kell megfejteni. A lényeg annyi, hogy az új album nyílegyenesen rongyol előre a Return To Zerón és az Earth Blueson meglelt csapáson. A mai Beggarsben már annyira sincsenek korlátok, mint a régiben, pedig itt mindig is a fel- és elszabadult zeneiségű, jammelős érzetű nótákon volt a hangsúly: békésen megfér egymás mellett akár egy dalon belül is Tony Iommi Michael Schenkerrel, Ritchie Blackmore Frank Marinóval, de tényleg a teljes hősi panteon felvonul legalább egy-egy dalrészlet, téma erejéig a Beatlestől kezdve a Creamig, a Grand Funk Railroadtól a Uriah Heepig.

Nem szívesen cincálom ízekre a lemezt, mert ugyanúgy imádom lepörgetni akár egymás után többször is, mint az eddigieket. Nagy favoritjaim ugyanakkor máris akadnak: a Deep Purple-re hajazó Diamond Under Pressure, a direkt módon pumpáló, szimpla és gyilkos refrénnel ellátott Hard Road, az epikus érzetű, a Dio-féle Rainbow monumentalitását megidéző No Man's Land (ahol nyilván a refrén szövege sem véletlen, habár a leállós középrész meg pont beatleses), a szárnyaló szólódíszítésekkel megbolondított Dark Light Child vagy a kimért tempóban menetelő, már-már rockoperás magasságokba emelkedő, finom zongorafutamokkal is operáló Southern Star zárás egyaránt maximális pontszámot érdemlő dolgozatok. De még az ezeknél egy fokkal kevésbé karakteres nótákra sem tudok rosszakat mondani. Sajnálom, fan vagyok, nem tagadom.

Mára hallhatóan Per Wiberg is igazi oszloppá nőtte ki magát a bandában Mike mellett, változatos, ízléses játéka mindenütt ott van, és ugyan sosem tolakszik, de nem tudsz rá nem odafigyelni. Amottot meg tényleg nem lehet eleget méltatni, egyike a műfaj kevés 21. századi gitárhősének: riffjei is gyilkosak, akár Iommi vezeti a kezét, akár a kisebbik Schenker, szólófronton pedig aztán tényleg megunhatatlan, ahogy játszik, akár végtelenítve is tudnám hallgatni ultramelodikus, ízes futamait. Amiket például a szintén nagy kedvenc, Kyuss-rokon főtémákat is felvillantó Lonely Freedomban elereszt, attól már elsőre is égnek állt minden szőrszálam, valódi mágus a faszi. De gyakorlatilag bármelyik megmozdulását említhetném. A finomabb, akrobatikusabb toroknak számító Papathanasio leigazolása meg elég bátor húzás volt Spice és JB öblösebb, mélyebb, őserejűbb megközelítése után, de én a mai napig csak a lehető legjobb döntésként tudok tekinteni Mike ezen húzására. Apollo nagy hangterjedelmű, érzelemgazdag, színes hang, tökéletesen illik a dalokhoz. A Sharlee D'Angelo / Ludwig Witt ritmusszekcióra is érdemes odafigyelni, és természetesen a vintage-re vett, mégis 21. századi erővel megdörrenő hangzás is perfekt.

Mint mondtam, tudom, hogy mindenkinek más jön be ettől a zenekartól, így bizonyára lesz, aki azt mondja a Sunrise To Sundownra, hogy köszi, ez most nem annyira, mások meg egyből a kedvenceik közé emelik majd a csapattól. Nekem így, pár hét után még erősebbnek is tűnik ez az album a legutóbbinál (amit amúgy szintén nagyon szeretek), aztán majd hosszabb távon eldől, hányadán állok vele a teljes diszkográfiát tekintve. Most mindenesetre boldog vagyok, hogy itt van, és hallgathatom.