Shock!

Leszámítva a Demons és a Return To Zero között eltelt öt esztendőt, a továbbra is lényegében hobbizenekarként funkcionáló Spiritual Beggars beállt a kényelmes háromévenkénti lemezkiadásra, és az énekescserék ellenére töretlen lendülettel adják ki hibátlan, hallhatóan görcsmentes lemezeiket. Nem is fogom bő lére ereszteni ezt az ismertetőt: nem azért, mert érdektelen a lemez, hanem épp ellenkezőleg, pontosan azt kapja az egyszeri rajongó, amit Mike Amottéktól immár csaknem két évtizede elvár, és amiben még ma is ők a(z egyik) legjobbak.

Az Earth Blues elődje lazább vonalát követi, és bár talán olyan egyértelmű heavy metal hatásokat, és ezzel egyidejűleg a Down legsúlyosabb témáit idéző durvulásokat ezúttal nem kapunk, mint három éve, az album így is kellően változatos. Elég csak meghallgatni a '70-es évek legszebb prog rock hagyományait felelevenítő Too Old To Die Youngot (már a címe is maga a vintage!): mind szerkezete, mind dallam- és hangzásvilága hibátlan, nem is beszélve Apollo Papathanasio Ian Gillan legszebb napjait idéző sikolyairól. Ugyanez elmondható a Dreamerről is. Lúdbőr 0:00-tól 5:08-ig!

A Hello Sorrow elején azt hittem, a Wild World stoner feldolgozását hallgatom, majd a dal hirtelen átvált a C.O.C. Clean My Woundsának reinkarnációjába, hogy aztán az album legvidámabb szerzeménye kerekedjen ki belőle. A színtiszta stone'n'roll refrén a nóta zseniálisan tipikus szövegével együtt hatalmas vigyort varázsol a hallgató arcára (nem mintha az nem lenne már ott a lemez első hangjától kezdve). Szintén az epikusabb vonalat képviseli a doomos részeket és elszállt szólókat, hatalmas vokálokat felvonultató Legends Collapse, amelynél hangulatosabb lezárást nem is írhattak volna ehhez a lemezhez. Vannak persze direktebb, egyszerűbb felépítésű dalok is (Freedom Song, One Man's Curse, mindkettő hatalmas!), csipetnyi Deep Purple, Uriah Heep és Led Zeppelin, olykor már-már az újrahasznosítás határát súrolva (halld rögtön a lemezt indító könnyed témát, amely full Mark III-as Purple), de Amottékat pont az ilyen alázatos megközelítésért szeretjük. A végeredmény így is 100 százalékos, azonnal felismerhető Beggars.

Az már a három évvel ezelőtti albumon is gyorsan elvált, hogy Apollo csatasorba állítása jó döntésnek bizonyult. Pusztán hangjuk képzettségét tekintve folyamatos az előrelépés a banda eddigi három vokalistája esetében, s bár a görög származású frontember hagyományosabb rock orgánummal és énekesi megközelítéssel rendelkezik elődeinél – egyenesen az Ian Gillan-féle suliból érkezett, sőt, engem helyenként John Corabira, máshol Ronnie Atkinsre is emlékeztet –, egy szemernyivel sem kevésvbé erőteljes, és legalább olyan jól passzol ehhez az alapvetően mocskos muzsikához. (Aki nem hiszi, hallgassa csak meg az immár hagyományosnak számító japán bónuszon szereplő koncertfelvételeket – nem hiszem, hogy lenne bárki is, akit az a teljesítmény nem győz meg Apollo kvalitásairól.)
Valószínűleg felesleges külön méltatni a hangszeres teljesítményeket, hiszen alap, hogy Amott szólóitól kezdve Sharlee D'Angelo alávalóan mocskos basszusától kezdve Per Wiberg súlyosan atmoszférikus hammondjaitól a kongákig minden a helyén van. Annyira a vérükben van ez a zene, hogy félelmetes! A hangzás zseniálisan vintage, mint mindig, s Wiberg hangulatos, de nem túlzásba vitt effektjei is szinte észrevétlenül dobnak rajta óriásit. Egyszerűen nem is tudom, hogy lehet ennyire összhangban a természetes, koszos hangzás és a zenei igényesség.

Őszintén szólva nem értem, hogy Mike Amott miért az Arch Enemyt helyezi – a jelenlegi szünet ellenére is – előtérbe a két csapat közül, hiszen a Spiritual Beggars sokkal lazább, fantáziadúsabb és minden szempontból kreatívabb, mint a főzenekar (az énekesről nem is beszélve!). Ráadásul a ma mai retro-hullám közepette üzletileg sem vagyok benne biztos, hogy kevésbé nyereséges tudna lenni ez a történet, én a helyében biztosan meglovagolnám ezt a lehetőséget. Arra pedig nagy összegben mernék fogadni, hogy ők maguk is ezerszer jobban élvezik egy ilyen album megírását/felvételét és előadását, mint bármit az Arch Enemy elmúlt x évéből. Egyszerűen ordít a dalokról, mennyire felhőtlen hangulatú jammelések közepette születtek. Vagyis pontosan úgy, ahogy egy igazi hús-vér zenének illik.

Már nem sok időt kell kihúzni az új Purple és Sabbath lemezek remegve várt megjelenéséig (hányban is fordult elő utoljára, hogy ez a két legenda ugyanazon esztendőben adott ki lemezt?!), addig viszont ezen a vonalon mindenképpen remekül csillapítja az éhséget az Earth Blues. Bár nálam valószínűleg mindig az On Fire marad az etalon, az már az új lemez első meghallgatásakor egyértelműnek tűnt, hogy ezt az ismertetőt csak Nagy kolléga tömör, a lényeget köntörfalazás nélkül összefoglaló fordulatával fejezhetem be: SRÁCOK, EZ EGY KURVA JÓ LEMEZ! HALLGASSÁTOK MEG!

Az album kapcsán Sharlee D'Angelóval készített interjúnkat itt olvashatod.