Shock!

Mire ezt az írást olvassátok, már 2003-at írunk, erre Mike Amott gitáros (lásd még Arch Enemy) és az ő lelki koldusai új lemezükön is mintha valahol 1973-ban járnának... Hiába, attól, hogy valami modern, még nem szükségszerűen jó. A legkorszerűbb samplerekkel, effektekkel, satöbbivel súlyosbított megahangzás sem ér önmagában sokat, ha nem sikerül lélekkel, érzéssel megtölteni.

Ma is tart a 80-as évek heavy metaljának új hulláma (amely azért szintén kitermelte a maga értékeit a töméntelen mennyiségű hulladék mellett), de ez itt egy egészen másfajta, még távolabbi utazás az időben. Hogy az utóbbi hónapokban lemezzel jelentkezők közül említsek pár nevet, Kurdt Vanderhoof és bandája vagy a Mark Reale-féle Riot mindenekelőtt a Deep Purple-családfára esküszik, a Spiritual Beggars pedig az Ozzy-s Black Sabbath legnemesebb hagyományait ápolja.

Ez természetesen csak afféle sematikus megállapítás, viszont a nyitó Street Fighting Saviours a finom billentyűs szőnyeg ellenére is egyértelműen a 70-es évek első felében született nagy Sabbath nóták "leszármazottja". Nem szólva a Young Man, Old Soul lassan ölő kezdőriffjéről! A gyakorta megszólaltatott Hammond orgona miatt persze a svédeknél is jó adag Purple vegyül a muzsikába, pl. a Killing Time és a Black Feathers büszkélkedhet ilyen hatásokkal, a Beneath The Skin és a Tall Tales ellenben Trouble-szerűen zakatoló riffekkel felvértezett, beindulós darab. Külön említést érdemelnek egyébként a hangszeres részek. Mike gitárjátéka itt cseppet sem hivalkodó, nem a virgázáson van a hangsúly, hanem az egyes kipengetett hangokon. A váltott gitár-billentyű szólók mind kimagasló pillanatai az albumnak, elég csak a Look Back vagy a The Lunatic Fringe nótákat megneveznem. Utóbbi kezdésekor azt hittem, a stoner/doom stílusban szinte kötelező Planet Caravan utánérzés jön, de aztán ez a szám is belendül, amúgy Deep Purple-ösen, és már csak a szóló idejére lassul vissza. A Fejec Mermaid viszont végig csendesen folydogáló, pihentető instrumentális tétel.

A rend kedvéért szólnunk kell az énekescseréről is, hiszen már nem a nagyszakállú Spice, hanem az ugyancsak Mikulás-fazonú JB áll a mikrofon mögött. Az új fiúnak még a hangja is hasonló különben: erőteljes, érces torok, egyszerre képes megidézni mondjuk Eric Wagnert (Trouble) és a Gillan-Hughes-Coverdale vonalat. De azt hiszem, azzal se mondok sületlenséget, ha a mi Rudán Joe-nkkal állítom párhuzamba a svéd srácot. Aki sűrűn jár(t) Coda-koncertekre és / vagy ismeri a lemezüket, az bizonyára JB-vel is szimpatizálna. Mi több, lehet, hogy az elsők között fülelne bele az On Fire-ba, főleg ha a Purple-ön és a Led Zeppelinen kívül a Black Sabbathot is kedveli. Mindenkinek ajánlható azonban a Spiritual Beggars (akárcsak a már emlegetett Vanderhoof és Riot), aki kíváncsi a fenti legendák zenéjének korszerű változatára, a bő három évtizeddel ezelőtti muzsika és életérzés 21. századi újraértelmezésére.