A Squealer egy korrekt, ám semmi kiemelkedőt sem produkáló német banda volt, kiknek munkássága nagyjából teljesen elment mellettem eleddig. Pályafutásuk legnagyobb eredménye a 2002-es Under the Cross lemez utáni kéthónapos Európa-turné volt a Judas Priesttel, mely után frissen feltöltődve, nagy vehemenciával láttak neki új lemezük felvételének, egy sajnálatos tragédia azonban gyökeresen megváltoztatta a banda sorsát.
2005. január 16-án épp egy speciális Squealer bulira tartva énekesük, Andy „Henner" Allendörfer – aki egyébként az AFM kiadó főnöke is volt – ugyanis halálos autóbalesetet szenvedett. Ezután természetesen egy jókora szünet következett, majd a srácok eldöntötték, hogy folytatják a banda munkásságát, és keresnek egy karizmatikus frontembert. Mivel az eleve eléggé véletlenszerűen működő Grip Inc. ekkor Dave Lombardo Slayerbe történt visszavándorlása miatt még inkább parkolópályára került, szóba került Gus Chambers énekes, akivel kiegészülve felvették tavaly a Confrontation Street lemezt, nevükhöz pedig hozzátoldottak két betűt, jelezve, hogy új szakasz kezdődött a Squealer életében.
Gus tökéletesen megfelelt az elvárásoknak, hiszen egy karizmatikus frontember, rengeteg rutinnal és saját egyéniséggel, így a Confrontation Streetre is eléggé rányomja a bélyegét. Talán furcsa, de ez a lemez kiköpött Grip, azaz olyasmi, mintha mondjuk a Solidify lemezhez kevernénk némi kis power/heavy ízt. Jóval dallamosabb tehát, mint Gus „anyabandája", mégis nagyon sok hasonló megoldás, dal hallható rajta, ami azért is furcsa, mert Gus Chambers azért közel sem volt meghatározó dalszerző a Grip Inc.-ben.
Maga a muzsika egyébként több mint korrekt, technikás, mai power/thrash, ráadásul Gus énekileg – persze saját korlátaihoz – mérten remekül alakít. Néhány kifejezetten slágeres dallamot is hoz, így a Kamikaze Nation énekdallamai például azonnal beleülnek az ember fülébe, de a Punisment of Luxory refrénje is meglepően melodikus.
Persze szó sincs arról, hogy a Squealre A.D. átment volna klasszikus heavy metalba, hiszen a nyitó Infanticide egy igazi thrash bomba, a Black Tongue meg totál Solidify korszakos Grip. A Devils Blackbone egy remek, tördelt zúzda, az Eat my Sin meg az egyik személyes kedvencem a lemezről; van benne egy roppant furcsa, mégis király, gitártéma, egy nagy adag Seasons in the Abyss meg röfögő basszus. Michael Kaspar bőgője egyébként az egész lemezen nagyon szépen szól. A New Sun Risingban a teljes értékű taggá szintén most vált Martin Buchwalter kifejezetten lombardós pörgetéseket vezet elő, igencsak jó nóta ez is, ugyanúgy, mint a Faith or Fury, melyben Gus a lemez legkiakadtabb üvöltéseit ereszti el.
Mindenféle fincsi dolog megtalálható a korongon, amit a klasszikus thrash szerelmesei elvárhatnak, csalódás így kizárt, sőt, van egy olyan érzésem, hogy élőben még jobb lehet a csapat! El kéne őket csípni...
