Két év sem telt a Squealer legutóbbi albuma, a Squealer AD néven, Gus Chamberssel a mikrofon mögött kiadott Confrontation Street óta. Azt az anyagot kifejezettem csíptem, hiszen egy módosult, thrashesebb irányvonalra állította magát vele a banda, Gus pedig hozzátett annyit, amivel sikerült kiemelnie a Squealert a tucat-pozícióból.
Gus már a múlté, ami valljuk meg, elég nagy érvágás, hiszen nélküle az ezúttal ismét AD nélküli Squealer meglehetősen szürke, ahogy ez a lemez is az. Tipikus német power metal, némi kis maradvány thrasheléssel, de sajnos kiugró, emlékezetes dalok nélkül. Annak ellenére, hogy Mr. Chambers sem volt egy hangszálakrobata, a Kamikaze Nation vagy a Blood Red Halo azért énekileg is rendesen oda lett pakolva legutóbb, most viszont alig van kifejezetten jónak mondható pillanat. Amennyire semmilyen a zene, ugyanannyira átlagos az új vokalista, Norbert Vornam is. Hangjáról az eredeti Brainstorm énekes orgánuma ugrik be, pici Ralf Scheepersszel itt-ott, ami akár jó is lehetne, de nem az. Ráadásul üvölt a csókáról, hogy német, ami mondjuk egy Grave Diggernél áldás, de egy agyasabbnak, fifikásabbnak szánt anyagnál átok.
Nem olyan hervasztó azért a helyzet, ha sok olyan dal lenne, mint a New Saviour, talán még elő is venném olykor-olykor a lemezt, de messze túlsúlyban a töltelékek. Árulkodó, hogy a lemez első két nótája sem dörren meg, így hamar elfogy a lendület. Mikor a New Saviour refrénje végre valami emlékezeteset hoz, már meglehetősen kritikus a helyzet, de azért csak sikerül valamelyest följebb tornásznia leragadó-félben lévő szempilláimat. A jobb pillanatok közé tartozik még a These Urges is, és a Grey bánatmetalja sem rossz, csak nagyon kevés hozzá Herr Vornam. Alapvetően ez teszi be a kaput a lemeznek; mikor végre van egy jó téma, egy érdekesebb gitárdallam, akkor arra jószerivel csak valami hervasztó énektémát sikerül odapakolni. Summa summarum, ez a lemez komoly visszalépés minden tekintetben.
