Mindenképpen örömteli fejlemény, hogy ha minden igaz, idén végre ismét akcióba lendül a Ratt, méghozzá az igazi, nem pedig valami tribute-csapat, amit egy minden józan arányérzékét elveszített dobos így keresztelt el. Ezt a kérdéskört nem is nagyon akarom tovább boncolgatni, szerintem minden rajongó számára elég egyértelmű, hogy inkább Bobby Blotzer nélkül lehet Rattet csinálni, mintsem Stephen Pearcy és Warren DeMartini hiányában. Pláne, hogy utóbbi kettő mellett most már Juan Croucier is ott van, meg persze Carlos Cavazóról se feledkezzünk meg, aki szintén majdnem tíz évet húzott már le a csapatban. Szóval idén ismét lesznek koncertek, sőt, elvileg új album is várható valamikor, így aztán Stephen friss szólólemezét leginkább amolyan időkitöltésnek tudom tekinteni addig, bár az énekes persze önálló bandájával is folyamatosan koncertezget a tengerentúlon.
Ha nem számolom az ilyen-olyan pluszformációkat, ahol szintén ő volt a motor, a 60 éves frontember négy albumot adott ki eddig a saját neve alatt, a Smash az ötödik a sorban. Az album elkészítésében az egy szem Greg D'Angelo dobost (White Lion) leszámítva kevésbé ismert muzsikusok szegődtek Pearcy társául, név szerint Erik Ferentinos és Chris Heger gitárosok, illetve Matt Thorne basszer/billentyűs voltak az énekes segítségére. És ha az előbb azt írtam, időkitöltő, azt a szó minden értelmében kéretik így venni, ez a lemez ugyanis nincs a Ratt elképesztően jól sikerült visszatérő albuma, a 2010-es Infestation szintjén. Viszont ha szereted a Rattet és Pearcy éles antihangját, azért simán meg lehet hallgatni párszor.
Mint fentebb is utaltam rá, a Ratt hangzása nem egyetlen zenészhez kötődött. Vagyis hiába jelenti Stephen összekeverhetetlen orgánuma és énekstílusa a csapat egyik védjegyét, DeMartini hasonlóan markáns riffelése és szólói nélkül még akkor is azonnal hallja az ember, hogy nem az anyabanda játszik, ha maga a stílus egyébként – nyilván – hasonló zeneileg. Viszont annyira azért már a hang miatt is helyből rattes a muzsika, hogy az emberben kellemesen ismerős érzéseket keltsen, amennyiben szereti a Sunset Strip valaha létezett egyik legjobb és legsikeresebb bandáját. Amellett, hogy Pearcy nyilván nem tud kibújni a bőréből, ez egyértelműen cél is lehetett, hiszen maga a zene is hagyományőrző, sőt, Ferentinos még a szólókat is igyekezett demartinisre venni. Nem is feltétlenül eredmény nélkül egyébként, tök jókat teker, díszít az egész anyagon. Bár az eredetivel azért még így sem könnyű versenyre kelni.
Az album összességében leginkább korrektnek nevezhető, de a színvonala nem egységes. Amennyiben az igazi Warren gitározna bennük, és a fapadosabb hangzás helyett az Elvis Baskette-féle szuperszonikus sounddal dörrennének meg, a legjobb dalokat végső soron el tudnám képzelni az Infestation reménybeli folytatásán is, és ez egyébként nagyobb szó, mint amilyennek elsőre tűnhet. Mindenképpen ide sorolom a szépen megformált riffre épített, azonnal fogós refrénnel ellátott Ten Miles Wide-ot, a jellegzetesen kesernyésre vett, nagyon a '80-as éveket hozó Raint, a Want Too Much zakatolását, illetve a Janie-t. Utóbbiban ugyan feszesebb-galoppozósabb riffelést kapunk, a refrénben pedig kicsit a Detonator Can't Wait On Love-ját írta újra Stephen, de ezzel együtt is igen jól sikerült. Ezek mellett is akadnak korrekt darabok (például a sleaze-es riffekre a Rattnél egy körrel korábbi, ősglamesen nyúlós refrént villantó Lollipop), de mindenféle extrát nélkülöző témák, hogy azt ne mondjam, töltelékek is.
Stephen hangja persze nem megy csodaszámba, emberünk körülbelül annyira jó énekes, mint Vince Neil, élőben különösen horrorisztikus dolgokat képes produkálni, de stúdióban azért mindig élvezhetőre kalapálják valahogy. Az a laza, pimasz, megfelelő pillanatokban mégis sok érzelmet rejtő tónus pedig ma is megvan nála, és aki szereti őt, annak úgyis ez a lényeg. Szóval mint mondtam, ha szereted a Rattet, elleszel ezzel az albummal, de ennyi.
Hozzászólások