Shock!

Ha Stönernek nevezed el a bandádat (és súlyosbítva azt, ami amúgy is: az első lemezedet pedig Stoners Rule-nak), két dologban biztos lehetsz: 1. még a legutolsó külső-ulánbátori utcaseprő is kapásból vágni fogja, hogy milyen zenét művelsz, 2. még ő is ki fog röhögni, hogy milyen hülye nevet választottál. De komolyan, képzeljük már el, hogy Kukovecz Hóhér összeáll Endrénkkel, és a projektet MÖTÁL-nak nevezik el! Na, ugye. Itt is hasonló a szitu, annyiban, hogy az adott stílus két ikonikus figurája, a Kyuss azon két tagja egyesítette erőit, akik anno nem várták meg a zenekar végét, hanem idő előtt távoztak. A cél pedig ezúttal az volt, hogy megmutassák a nagyvilágnak, miben is áll a stoner stílus veleje. Vagyis valami ilyesmiket nyilatkozgattak, de én inkább úgy mondanám, hogy unásig ismert panelekből építkezve alkottak újra egy olyan muzsikát, amiben amúgy semmi új nincs, és hát, mi tagadás, elég unalmas is.

Szóval, Brant Bjork és Nick Oliveri újra egymásra talált, amiben túl sok meglepő nincsen, ezek ketten huzamosabb ideig nem nagyon bírják ki a másik nélkül, hiszen Nick is segített már be korábban BB-lemezen, mint ahogy Brant barátunk is tagja volt anno még a Mondo Generatornak is. Meg hát ugye ott volt még a Kyuss Lives!-ből lett Vista Chino (milyen szépen elhalt az a dolog is), most mindezeknek egy vérszegényebb változatát kapjuk meg, amiből részt kért még magának az a Ryan Güt, aki amúgy is Señor Bjork zenekarában püföli a dobokat. Úgyhogy igazából nem is nagyon történt más, mint hogy Brant már megint kiadott egy szólólemezt, amire meginvitálta régi cimboráját.

A Stoners Rule valahol valóban egy arche-tipikus stoner-anyag lett, imádnivalóan röfögő gitárokkal, sivatagi homokot pumpáló basszussal és hipnotikus dobokkal, mégis, sehol nem hallom a Kyuss (vagy akár a Fu Manchu) zsenialitását, a Mondo Generator magával ragadó őrületét, vagy legalább Brant jobban sikerült szólólemezeinek mágiáját. A Rad Stays Rad és a The Older Kids nyitány még egészen tetszetős is, dúdolom a dallamot, éneklem a refrént, de az Own Yer Blues régivágású Mississippi-delta blues előtt tisztelgő unalomgerjesztőjétől kezdve belesüppedünk egy ilyen langymeleg, tespedt mozdulatlanságba, amiből csak olykor-olykor ránt ki egy jobban sikerült dal (Nothin'), vagy az egyetlen Oliveri-szerzemény Evel Never Dies. Utóbbi a jó Nickhez méltóan olyan, mintha a Dwarves (hiába, ott is tag volt egykoron) kiszabadult volna a sivatagba, és ott őrjöngene egy kicsit, csak az a baj, hogy ennél azért a kopasz fickó tízszer maradandóbb dolgokat szokott irkálni. És hiába bólogatok elismerőn a Stand Down belassult középtempóira, ha a záró Tribe/Fly Girl laza tizenhárom perce alatt egy idő után már csak arra vagyok képes gondolni, hogy úristen, ez még mindig megy, de hát minek – és a hatást Brant bágyadt hangja is csak felerősíti. Mondom ezt úgy, hogy nekem amúgy a stöner az egyik legkedveltebb stílusom.

Ez a fajta zene persze élőben üt igazán, úgy hallgatva valószínűleg nem lenne hozzá egy rossz szavam nekem se, ezért is ajánlom inkább a csapat tényleges első kiadványát jelentő Live In The Mojave Desertet, amit amúgy az említett sivatag homokdűnéi, kaktuszai és sziklái között vettek fel, ötrészes koncertfilm-projektként (olyan egyéb résztvevőkkel, mint például a Nebula meg az Earthless), és hanganyagát később limitált példányban piacra is dobták. Ugyanezeket a dalokat tartalmazza, mégis valahogy nyersebb, lélegzőbb és szerethetőbb a játék.

Talán nem voltam túl kegyes a két stöner harcoshoz, de csak mert tudom, hogy ez a két fickó ennél sokkal jobb teljesítményre is képes. Sőt, ennél kábé csak érdekesebb dolgokat pakoltak le eddig az asztalra, működtek bár közösen, vagy éppen külön-külön. A borító viszont remek lett, azzal a gyöngybagoly-skorpió párossal, hogy mégis csak valami pozitívval zárjunk.