Shock!

Nem túl sűrűn ugyan, de akadnak bandák, amelyek bölcsebben tették volna, ha fénykoruk elmúltával a méltóságteljes feloszlás mellett döntenek. Mert ha nem ezt teszik, a rajongók biz továbbra is a megszokott színvonalat, hangulatot várják el tőlük a további munkáik során is. Ha pedig ezt nem képesek nyújtani, akkor az eredmény és a hatás több, mint lehangoló...

Talán ez a helyzet a Stormwitch esetében is. Akik annak idején - a hősök korában - ismerték-szerették e germán bandát, azok a mai napig is szívesen elnosztalgiáznak a Stronger than Heaven vagy a The Beauty and the Beast albumok legendásan jól sikerült nótáin. Most meg itt van ez az anyag, amit a muzsikusok még mindig Stormwitch néven jelentetnek meg, holott a bandából már csupán az énekes, Andy Mück (alias Andy Aldrian) az, akinek egyáltalán köze van az egykori zenekarhoz. Ez önmagában elég szomorú, ám ettől még akár jó is lehetne az album... Megpróbálom érzékeltetni, mit kapunk MA az egykori Magyarország-kedvence csapattól.

Röpke bevezető után a The Man of Miracles című számmal nyitnak a fiúk, ami nem nevezhető tipikus nyitónótának. Középtempós, érdekes melódiájú darab, némi vokálozással megtűzdelve. A Dance with the Witches egy Andy-féle sikollyal köszönt ránk, majd a banda beletapos a gázpedálba és egy kellemesen gyors tétellel nyomulnak tovább. Ez a nóta visszaidézi a régvolt idők "black romantic" hangulatát. Jól eltalált szong, fülbemászó refrénnel. Ezt követően ismét lassulunk, a komótosan cammogó történet Jeanne D'Arcról szól s harmatos női közreműködés is színre lép változatosság gyanánt, de említhetném a komor hangulatú harangjátékot is. A The Knights of Light ismét egy speedo nóta, kétlábdobos dübidübivel, felpörgetett gityószólóval. Az énektémát azonban kissé laposnak tartom, Andy biz' takarékon pislákol... Igazi vadnyugati feelinggel lep meg bennünket a The Devil's Bride. Jómagam, ha netán western-rockra vágyom, előkapom a Desperados albumot, de el kell ismernem, hogy ez egy bulis, víg hangulatú tétel, nehéz komoly arccal végigülni! Aztán van itt egy kis becsapás: azt hihetnénk, hogy következik az elkerülhetetlen ballada - vagy mégsem?

A Nothing More lassú, lírai indítás után beindul és nem is kevés élet lehelődik bele. Andy itt kifejezetten jól énekel és böcsülettel kiereszti összetéveszthetetlen, enyhén nazális orgánumát. A The House of Usher nem különösebben kiemelkedő darab, amolyan kellemes háttérmuzsika. Ugyanez elmondható a The King of Terrors-ról is, melyet Mück úr igyekszik ősgonosz stílusban előadni. A Proud and Honest nótába talán egy csipettel több élet szorult és jobb ötleten alapszik, mint előző társai. A My World a Nothing More-hoz hasonlóan, lassan indul, ám kisvártatva nekiveselkedik s felkapaszkodik egy szolidabb tempó-dombocskára. Többé-kevésbé megközelíti a Proud and Honest szín-vonalát. A The Altar of Love egy különös, keleties dallamvilágú szám és kissé szigorúbb kistestvéreinél - persze ne tessék holmi Borgiros durvulásra gondolni, haha! Az album végére pedig nem maradt más, mint a "valódi" ballada, a Together, ami ismét kellemdús perceket szerez a hallgatónak.

Hogyan összegezhetném mindezt? Talán az egyik legtöbbet használt jelzővel: kellemes. Igen, ez megteszi. Kellemes - ámbátor meglehetősen középszerű. Sajnos ma ennyire telik tőlük - és tőlem.