Shock!

Hol vannak már azok az idők, amikor évente jártak nálunk és mindenki betéve tudta a nótáikat? Hol vannak már azok az idők, amikor az elvetemültebb rajongók végigkísérték őket az országon, hogy a vidéki koncerteket is láthassák? Hol vannak az egykor transzparenseket lengető hívek, akik repestek a fekete romantika mestereiért?

Nos, itt. Legalábbis közülük egy még mindig él és funkcionál... Nem sokan gondolták volna, hogy a Stormwitch 2004 végén is porondon lesz. Igaz, a dicső idők már tovaúsztak, az eredeti tagok szanaszét élnek a nagyvilágban - kivéve Andy Aldrian, azaz Andy Mück kollégát, aki jellegzetes, enyhén nazális hangjával még mindig gyűri a füleinket. Hogy tán üdvösebb lett volna sok-sok éve szögre akasztani a patinás nevet? Meglehet. Hisz a jelenlegi Viharboszi legfeljebb távoli köszönőviszonyban van az egykorival... Akad itt mélán léptető, szörnyű pergőhanggal megátkozott The Sinister Child, aztán a pörgősebb At the Break of This Day, amelynek iszonyatos, nyavalygó énektémáját Andy sem gondolhatta komolyan... Fülrohasztó. Azonnal ugorjunk!

A Fallen from God teljesen semmitmondó. A Frankenstein's Brothers-ből akár egy korrekt nótát is lehetett volna kreálni, ha belefeccölnek némi dögöt, no meg élvezhető hangzást... Sajna ez a helyzet a legtöbb dallal. Nem látok bennük fantáziát, igényességet, erőt. A címadó Witchcraft, a maga lomhaságával, de kiemelkedően jó dallamával végre kellemesebb perceket szerez. A klasszikus hangvételű, csembalós Sleeping Beauty egészen hitelesen idézi vissza a Tears by the Firelight világát - újabb jó pont. A lassan induló, majd életre kapó Puppet in a Play is lehetett volna (csak ezt ne így kéne folyton leírni...) egészen pofás nóta. Ha vaskosabb, dögösebb, kidolgozottabb. A The Kiss of Death kissé amcsis rákkenrollosra van véve, a Moonfleet még csak arra se... A The Drinking Song pedig az a kategória, amit szívesebben hallgatok valamely keresztben álló szemű, finn horda enyhén dülöngélő, vodkagőzös előadásában. (Egyébként nem rossz ez a germán sörös verzió sem...) A bónuszként feltüntetett Blood Lies in my Hand - Martin Winkler előadásában, akit nem ismerek, de innen is üdvözlök - lírai, zongorás balladája a legszebb nóta az albumon. Elég gáz a hangzás, a produkció és a nóták egy részének színvonala is.

Ezt sajnos még a legelvetemültebb, régi érákban szívesen időző Stormwitch fanoknak se tudom ajánlani. Igazán szeretem Andyt (akit anno jól kizártak az egyik sportcsarnok öntudatos biztonsági emberei és órákig kellett rikoltozva bizonygatnia, hogy márpedig ő a fellépő zenekar tagja), de ez édeskevés. Ha emlékezni vágyom arra, milyen volt az igazi Stormwitch, akkor előveszem az első négy album valamelyikét, vagy megnézem videón az egyik réges-régi koncertjüket. Egykoron ők voltak a mi kis különbejáratú sztárjaink. Ma pedig? Jobb a borító, mint a tartalom... És ezért fáj a szívem.