Gus G ide, Apollo Papathanasio oda, azért Görögország még mindig nem a világ közepe. Rock/metal szempontból sem, és ezen természetesen a Suicidal Angels sem fog változtatni, arra viszont tökéletes a banda származása, hogy már hírük hallatán is felkapja fejét az ember. Old-school thrash az Égei-tenger partjáról? Hmmm, érdekes... És bár való igaz, hogy a hellének eddig nem kényeztettek el minket elsőrangú metal bandákkal, a Suicidal Angels abszolút megállja a helyét nemzetközi viszonylatban is. Már a 2010-es Dead Again lemezzel sikerült egy igen erős anyagot leszállítaniuk (az egyébként már a harmadik korongjuk volt, az első kettőhöz azonban sajnos nem volt szerencsém), majd a Death Angel társaságában, illetve a tavalyi Metalfesten adott bulijukkal ismételten meggyőztek, úgyhogy végképp felsorakoztam mögéjük.
Addig kell ütni a vasat, míg meleg, és mivel a csapat neve elég jól forog mostanában nemzetközi szinten is, nem véletlen, hogy mindenféle teketória nélkül gyorsan össze is rántották negyedik lemezüket, amely idén év elején látott napvilágot Bloodbath címmel.
A csapatról már az előző Dead Again kapcsán is folyton egy bespeedezett Moby Dick képe ugrott be, mindez pedig hatványozottan igaz a Bloodbathre is. A lemez néhány apró kivételtől eltekintve folyamatosan aprít, valahogy úgy, amint azt a korai Kreator cuccokon megszokhattuk, épp csak azon bájosan amatőr attitűd nélkül, amely a hőskorban jellemezte a teuton thrashereket. A szélvész, horzsoló riffek, a húzós tika-tika témák mind-mind maximális hangszeres tudásról és profi hozzáállásról tanúskodnak, ráadásul azt a nem kis fegyvertényt is elkönyvelheti magának a csapat, hogy a végig gyors tempójú dalokba emlékezetes témákat is sikerült beépíteni, így már az első hallgatásokkor sem folyik össze a lemez. A dalok markánsan különböznek egymástól, annak ellenére, hogy nagyjából azért egy tőről fakadnak, hogy azt ne mondjam, ugyanazon panelekből építkeznek. Esetükben ez nem is baj, hiszen a Suicidal Angels alapvetően egy retro csapat, akik nem akarják újból feltalálni a kereket, épp csak a nagy ősök nyomdokain haladva minőségi thrash lemezek készítése a céljuk.
Mint mondottam, a Pleasure To Kill / Extreme Aggression korszakos Kreator muzsikája a fő csapásirány, de azért vannak itt kötelező, Seasons In The Abyss-ízű belassulások (hihetetlen, hogy csaknem minden thrash lemezen hallani ilyet, de én egyáltalán nem bánom!), meg korai Sepu/Obituary-jellegű tufa ős-death metal téma is (Legacy Of Pain), amelyhez talán nem véletlen, hogy az Bolt Thrower torok Karl Willetset hívták meg vendéghörrenteni. Nem ő az egyetlen vendég a lemezen, a Torment Paybackben a Firewind gitáros/billentyűs Bob Katsionis bukkan fel egy, a Bloodbath tekintetében kiugróan dallamos szóló erejéig, de ettől eltekintve ez a dal is ugyanúgy 100 százalék régisulis thrash, mint a lemezen hallható kilenc társa. Nincs tehát egy percnyi üresjárat, de kiemelkedően jó vagy meglepő nóta sem.
Nick Melissourgos és társai ezúttal talán egy elődjénél leheletnyivel kevésbé izgalmas, ámde maximálisan meggyőző korongot tettek le az asztalra. Valószínűleg nem fogsz róla 20 év múlva a Klasszikushock rovatban olvasni, de kit érdekel mindez, ha a régivágású thrasherek kéjes örömmel fogják újra meg újra lepörgetni?
