Shock!

Amikor híre ment, hogy David Gilmour idén szeptemberben ismét szólóalbummal jelentkezik, arra az értő többség bizonyára felkapta a fejét. Nem azért lehet ez, mert annyi örökkévaló slágerrel szórta volna meg előzőleg a legutóbbi On An Islandet, sokkal inkább az időközben eltelt évek okán. Bizony, a Pink Floyd szentimentálisabb fele nem szórja ezeket a saját neve alatt kihozott lemezeket, jelenleg is még csupán a negyedik efféle kiadványra készül, korábban pedig egyenesen huszonkét évet hagyott ki két hasonló eresztés között. Kettes sorszámú, About Face névre keresztelt albumának harmincadik megjelenési évfordulóját tavaly ünnepeltük, de az alkalom adta lehetőséggel legkésőbb most élni fogunk, és megemlékezünk azokról a kivétel nélkül zseniális dalokról, amiket nemhogy a nagyközönség, de saját alkotója is jobbára elfeledni látszik mára.

Az 1984-es év aligha szerepel piros betűkkel a Pink Floyd történelemkönyvében, hacsak azért nem, mert éppen az idő tájt indult haldoklásnak a világmindenség egyik legnagyszerűbb rockzenei gépezete. Az eredeti négyes – Gilmour, Mason, Waters és Wright – 1981 júniusában, a The Wall turnézáró előadásain muzsikál utoljára együtt, majd méltatlanul aláhullik minden a kommunikációs csőd fekete lyukába. Mire 1983 márciusában megjelenik az utolsó Waters-érás Floyd stúdióanyag, a The Final Cut, a zenekarnak tulajdonképpen vége van. Az eredetileg Spare Bricks (Póttéglák – meglehetősen beszédes cím...) munkacímen megkezdett album a bőgős/énekes szólóanyagává avanzsált, egyben szimpla közreműködővé fokozta le az eredeti tagság maradékát.

A nagy idők tanúja, Nick Mason dobos könyvében később így emlékszik erre az időszakra: „David úgy gondolta, a zenei anyag nem alkalmas arra, hogy az együttes lemezeként jelenjen meg, és időt kért, hogy saját anyagot állíthasson össze. Roger, akit fűtött a tettvágy, hallani sem akart további tétovázásról. Folytatni akarta a munkát, és ha ő egyszer elhatároz valamit, nemigen hagy időt másoknak az időhúzásra. Emellett nem bízott abban sem, hogy David belátható időn belül képes lesz valamit összehozni." A megkövült haragszomrádba, majd hosszas pereskedésbe torkolló ügy itt tulajdonképpen eldöntöttnek tekinthető – Gilmour és Waters tökéletesen valószínűtlen, de ettől még zseniálisan működőképes párosa itt (ma már kijelenthető, hogy) végérvényesen kettészakadt. Mason: „A The Final Cut befejezése után nem volt több tervünk. Nem emlékszem promóciókra, és koncertkörút sem szerepelt a terveink között."

Az aranykakast nyilván egyik fél sem akarta volna idejekorán levágni, így logikusan eljött a szólóprodukciók ideje. Waters lemeze, a The Pros And Cons Of Hitch Hiking (ennek demóit még a The Wall eleve dupla anyagával egy időben, mintegy mellékszálon rakta össze) szűk két hónappal követte Gilmourét, és annak ellenére, hogy a kíméletlen versenyszellem köztük szinte tapintható volt, a maga módján mindkét album klasszikussá nemesült. Fontos adalék, hogy a gitárosnak volt már korábban egy saját neve alatt megjelent szólómunkája még 1978-ban, ahol eredeti zenekara, a Jokers Wild hajdani tagjaival zenélhetett újra együtt. A csúcsok csúcsán táncoló Floyd számára akkoriban nyilván minden veszteség nélkül megvalósíthatók voltak az efféle vargabetűk is, Gilmour kitérőjének eredményeként azonban eközben Waters gyakorlatilag egymaga írta meg a Wall monstrumát, mérhetetlen közönségsiker felé vezetve, de kétségtelenül elindítva a lejtőn a hetvenes évek egyik legsikeresebb rockzenekarát.

Beszéljünk akkor végre a lényegről is, az About Face anyagáról, amit a '80-as évek elején tehát sokkal inkább a kényszer hívott életre, mint az 1978-as albumot, de ha csak annyit mondok, hogy főhősünknek sikerült így is maximális produkciót nyújtania általa, azzal méltatlanul keveset árultam el. A lemezt rögzítő társulat magját Gilmour mellett Ian Kewley billentyűs, a fretless bőgőn brillírozó Pino Palladino és a Toto dobos legendája, Jeff Porcaro alkotta. Ha mindez nem lenne eléggé beszédes, a „mellékszereplők" listája is szépen mutatja a projekt nagyságrendjét: sokak társaságában Bob Ezrin, Michael Kamen, Ray Cooper, Roy Harper és Jon Lord egyaránt megtisztelték jelenlétükkel ekkoriban a Párizs-közeli Pathé Marconi Stúdiót. A dalokat Gilmour zömmel egyszemélyben jegyezte, a kevés kivétel (ezek a Love On The Air és az All Lovers Are Deranged nóták) esetében nem más, mint a The Who agya, Pete Townshend segített be a szövegírásba. A végeredmény pedig „természetesen" lenyűgöző.

Ha 1984-ben tudhattuk volna, hogy a gitáros milyen stílusban fogja továbbvinni a Pink Floyd nevet a későbbiekben általa vezényelt időszakban, talán az olyan nóták, mint a beugrónak szánt Until We Sleep eredendően popos hangvétele sem keltett volna különösebb megütközést. Az About Face összességében egy kimondottan hallgatócentrikus, a gitárosra jellemzően letisztult hangszerelésű, hovatovább rádióbarát anyag a maga négy perc körüli nótáival, azonnal dúdolható refrénjeivel. Gilmour Stratocasterének eltéveszthetetlen, bluesban gyökerező megszólalása természetesen fennen hirdeti magát, ugyanakkor világos, hogy lehetőségeihez mérten illő távolságot tart a Floydban megismert önmagától. Amennyire csak egy világszerte körberajongott zenész esetében ez lehetséges, hősünk apaként és muzsikusként is teljes életet élt ekkoriban, első házasságának érzelmi csúcspontján és művészi elismertségének teljességében – mindez a lemez hallgatása közben válik igazán kézzelfoghatóvá. Gilmour: „Egy igazán jó lemezt akartam itt készíteni. Nem túl gyors tempóban, de a világ azon legjobb zenészeivel közösen, akiket csak rá tudtam bírni a közös munkára. Arra gondoltam, hogy készítek egy kis listát a kedvenc zenészeimmel, tudod, legjobb dobos, legjobb basszusgitáros, legjobb billentyűs, aztán ezen elindulva meglátom, hogy kit tudok elérni. Jeff Porcaro a dobosaim listájának élén állt, a bőgős Pino Palladino szintén, Ian Kewley, vagy Rev, ahogy ismerik, lejött és feljátszotta a Hammondos és a zongorás részek zömét, fantasztikusan. Steve Winwood volt az első számú billentyűs jelöltem, ő azonban nem lehetett jelen a teljes felvételi időszakban, de némi közreműködésre azért rábírtam – a Blue Lightban ő játszik Hammond orgonán. Kicsivel több időm volt és kicsivel szabadabbnak is éreztem magam az album készítésekor... egyszerűen több esély maradt a »véletlenekre«."

A Waters-dominálta Floyddal való esetleges „versengést" persze még az akkori színtéren sem vette volna senki komolyan, arra azonban okkal számíthattak az érdekeltek, hogy feketén-fehéren kiderül végre: vajon milyen lenne a Pink Floyd zenéje a gitáros felfogásában? A már emlegetett, szokatlanul modern groove hátán benyomuló, nyitó Until We Sleep tehát könnyen félre is vezethet bárkit, hiszen a lemez további része zömmel híján van a dal billentyű-orientált megközelítésének. A másodikként érkező, John Lennon meggyilkolása kapcsán szót emelő Murder már sokkal valósabb képet fest a hallgató számára, egyben az album zenei összefoglalóját is adja ez a zseniális kis dal. Kulturáltan virtuóz, hagyományos keretek között a modern kor vívmányait is bátran felhasználó kompozíció ez, Palladino éteri átkötéseivel és emblematikus Gilmour-szólókkal. A zene azonban a gitárok félre tételekor sem szűnik meg „gilmouros" maradni, ékes példája ennek a puritán zongoratémára csodaszépen, mégis nyers döggel építkező Out Of The Blue... Kiszámíthatóságról tehát a legkevésbé sem beszélhetünk.

Okvetlenül szót érdemel még az ugyanazon év őszén az About Face londoni lemezbemutatóján rögzített élő felvétel (David Gilmour Live 1984, CBS-Fox) is, amely minden nagyszerűsége ellenére is csupán a tengerentúlon látott napvilágot annak idején. Ebben nem csupán a kiadó spekulációja látszik közrejátszani, de maga a főhős is, aki alig fél év elteltével már korántsem volt annyira büszke az itt elkövetett dalokra. „Megvannak a maga nagyszerű pillanatai, de a mai ízlésemnek összességében túlságosan '80-as évek hangulata van" – mondta az anyagról a szerző mintegy két évtizeddel később, harmadik szólólemezére készülve. Ezzel vitatkozni aligha lehet, sőt, a koncertanyag szárnyán Gilmour és a tömeggyilkos fejjel zúzó Chris Slade dobos (igen, ez ugyanaz az arc, aki jelenleg egy ausztrál hobbizenekarral vezet le a nagyvilág arénáiban) kivételével ránézésre egyenesen a '70-es évekbe utazhatunk vissza, miközben többek között Nick Mason is beköszön a színre. A Floyd grandiózus színpadképét ésszel mellőző, nagyszerű dinamikájú, finom kis összeállítás ez is, amivel sosem késő megismerkedni.

Zárszóként annyit mondanék, hogy eredendően a legkevésbé sem blues/hard rock-rajongó énem a megismerkedés pillanatától kezdve a legmagasabb hőfokú szerelemmel viseltetik az About Face-en barázdába préselt háromnegyed órányi muzsika iránt. Ezek a kortalan üzenettel bíró, korukat méltósággal viselő dalok a mai napig semmit sem vesztettek az értékükből, azt a tényt pedig, hogy a Gilmour-muzsika iránt ma is komoly érdeklődés van, eléggé személetesen jelzi, hogy a napokban a majd' 70 éves főhősünk egyetlen friss dalára a megjelenést követően csaknem félmillióan voltak már kíváncsiak. Ha az események jelen menete az About Face-nek is igazságot szolgáltat majd, attól valamennyien csak gazdagabban távozhatunk.

But love that was / Is love that is / Demands to always be unchanged / But then all lovers are deranged...