Shock!

Ahhoz képest, hogy a tavalyelőtti World Gone Madet még potenciális búcsúlemezként harangozta be a Suicidal Tendencies, eléggé lendületbe jöttek a veterán kaliforniai crossover-hősök, hiszen jelen EP után elvileg máris érkezik tőlük egy új album a nyáron. A Get Your Fight On! addig is amolyan időkitöltőnek passzol be leginkább, főleg, hogy a legutóbbi album aránylag egységes irányából kicsit ki is lógtak volna ezek a dalok.

A Suicidal Tendencies persze sosem számított egydimenziós csapatnak, ez a minialbum pedig szépen meg is mutatja, miért nem. Igaz, a nyitó Nothing To Lose egy akár hagyományosnak is tekinthető, izgágán zúzó hardcore/thrash/punk-átmenet a csapat fő csapásvonalán, Mike Muir idegesen kiabáló hangjával, miközben a bandában rendesen megmelegedett Dave Lombardo gőzerővel hajtja maga előtt a gépezetet. A folytatás azonban némileg eltávolodik ettől az iránytól. A Get United! basszusközpontú, pattogós funk/hip-hop/rock/punk-egyvelege például simán a csapat legkísérletezősebb korszakára üt a '90-es évek elejéről, meg persze óhatatlanul felrémlik az ember lelki szemei előtt az Infectious Grooves agyahagyott, mégis elképesztően zenei kotyvaléka is.

Az ¡authority!, ha lehet, még ennél is betegebb, hiszen itt még latinos gitárfutamok is színesítik a funkolós-rappelős-magyarázós alapokat, hogy aztán Mike egy nagyon tipikus, hamisan dallamos refrénnel tegye fel a koronát a műre. Ezekhez képest az Ain't Mess'n Around pont hagyományosan rockos szabásával, visszafogottságával okoz meglepetést – ha lehet, az ilyesmi még szokatlanabb a bandától, mint az előző két darab, de még ez is működik, főleg, hogy a végére nagyon szépen kibontják. Az S.E.D. viszont ismét konvencionálisabb tétel, nem a legjobbjuk, de simán elmegy, mint ahogyan az Iggy Pop-féle I Got A Rightból is megbízható ST-indulót faragtak. Az EP második felében pedig a World Gone Mad egyik legjobb nótájának, a Get Your Fight On!-nak futottak neki három különböző olvasatban – ezek közül nálam egyértelműen az aranykezű Dean Pleasants által briliánsan végigszólózott Get Your Shred On! a befutó, ez a faszi tényleg igazi kincs. De érdekes a basszuscentrikus és az akusztikus-dobolós verzió is.

Az itt szereplő szerzemények ezért vagy azért, de valóban nem üvöltenek soralbumos jelenlétért, viszont kár lett volna értük, ha a fiókban maradnak. Szóval tényleg soron kívüli ajándék a fanoknak ez a minialbum.