A Symphorce mindig vegyes érzéseket keltett bennem, egyrészt tetszett keménykötésű, nem kifejezetten európai jellegű zenéjük, másrészt sokszor furcsálltam Andy B. Franck nem túl eredeti ötleteit – gondoljunk csak az egyik album szinte egy az egyben lenyúlt Pain Of Salvation szövegeire, meg persze a zene sem túl egyéni helyenként...
Most is a nyitó nóta indítása (és befejezése) akkora Nevermore, mint a ház. Andy meg szinte hörög, de a refrénnél magukra találnak, ott már szimfórszos a dolog. Valahogy mégsem tudok annyira haragudni rájuk, hogy száműzzem a zenéjüket a repertoáromból, ez nagyrészt ismét Andynek köszönhető, aki németsége ellenére amerikai hanggal rendelkezik – bár olykor kevesebbet üvölthetne énekelve, inkább több érzelmet, finomságot vihetne a dallamokba – túl rutinszerű amit, és ahogy dalol.
A második nóta kicsit futurisztikusabb – szintis-puttyogós – a refrénje nem túl átütő, inkább átlagos, ezt ellenpontozza a nóta kicsit misztikus hangulata, a záró zúzda pedig feledteti a kezdeti gótikus hangulatot. Ám ez a gót hangulat később visszaköszön, a harmadik dalt bármelyik finn kesergő magáénak vallhatná, nekem kicsit sok is (tőlük!) ez a fajta lágyulás, nem épp rossz, de ezekhez a nótákhoz sokkal bombasztikusabb (még finnesebb) refrén illene. Később zavaróvá is válik a búgó gót hangulat, az ötödik nóta már kifejezetten taszít, pláne, hogy utána ismét egy fél-lírai, helyenként fekete csipkébe burkolt tétel következik. A lemez abszolút gyenge pontja. Érthetetlen, hogy a tökös kezdés után miért akartak mindenáron ebbe a számukra kicsit idegen irányba menni.
Mindezt valamelyest rendbeteszik később, bár a megtépázott renoméjukat sokat kell foltozgatni, illetve megint csak másoktól loptak, a hetes nóta főriffje Rammstein (Büch Dich), bár igyekeztek némi Zakk Wylde-os nyeffegtetéssel enyhíteni a fájdalmakat. A nyolcas tételben ismét a keményebb vonalat hozzák vissza, sajnos elfogyott a puskapor, jellegtelen az egész dal egésze. Viszont a a végefelé megvillannak, a kilences dal teljesen rendben van – attól eltekintve, hogy kiköpött Nevermore, gyors, pörgős, dinamikus – ez az, amit eddig hiányoltam a zenéből, ez kell ide, nem a punnyadás. A záró epikusabb jellegű dal viszont kifejezetten nem rossz – ám itt Bruce Dickinson szólómunkásságát fedezhetjük fel, mind zenében, mind Andy dallamaiban, énekstílusában.
Összességében jó ez a lemez meg nem is. A tőlük stílusidegen nóták egészen biztosan meg fogják osztani a közönséget, nekem most fokozottabban hiányzik a Symphorce a zenéből, mint eddig. Remélem a következő album jobb lesz.
