Shock!

Nem tudom, én érzékelem-e rosszul, de gyaníthatóan nem: mintha így, húsz évvel a stílus virágkora után kissé rehabilitálódni látszana a nu metal. Egyre több fiatalabb zenekarnál érezni nyíltan, hogy gyermekkorukban bizony ezeket a hatásokat szívták magukba a 2000-es évek első felében. Nem is baj, ha kicsit helyükre kerülnek a dolgok a fejekben: a szóban forgó éra persze iszonyatos vitákat hozott a nu vs. old témakörben, de utoljára akkoriban került ki a rockműfaj ténylegesen is a mainstreambe. Ráadásul a hullám tényleg globális volt, nemcsak másod- és harmad-, de negyed- és ötödvonallal is az éllovasok farvizén. Szóval nem kellett mindenáron piros baseballsapkában rollinrollinrollinozni hozzá, hogy az ember érezze: fontos, hosszabb távra is kiható jelenségről beszélünk.

Nyilván nem véletlen, hogy mindezt a Napalm friss szerzeménye, a Tetrach kapcsán írom, az Atlantából elstartolt banda ugyanis teljesen egyértelműen ezt az örökséget vállalja fel mai formában, és kifejezetten jól is csinálják. Ha nagyon akarom, elsüthetem, hogy mindez 2001 környékén akár amerikai platinalemezt is eredményezhetett volna, de már csak azért sem teszem, mert az összkép azért maibb, nem két évtizeddel ezelőtti panelek szolgai visszaöklendezéséről van szó. A csapat ráadásul sokkal inkább a fémesebb oldalról közelíti a stílust, mint számos akkori versenyző, tehát ez itt nem a kilós fukszokkal luxusmergák előtt pózolós, hip-hop felé orientálódó vonal, hanem kimondottan gitárcentrikus, rockos-metálos az összkép. Nekem leginkább a nu metal éra olyan nevei ugranak be a stílusukról, mint a korai Disturbed, a Spineshank vagy a Drowning Pool, tehát ahol megvoltak a masszás gitárok meg a nagy, bőgatyás groove-ok, de azért végig hallatszott, hogy nem hiányoznak a hagyományos metálos hatások, alapok sem.

Persze a többségnek nem ezek a párhuzamok jönnek majd szembe először, hanem a Linkin Park és Chester Bennington, Josh Fore énekes tiszta dallamai ugyanis a napnál is világosabban tőle eredeztethetők, és jól is nyomja a srác. Van hangja, van melódiaérzéke, de nem hiányzik belőle a kellő vadság sem, sőt, a rekesztősebb-acsargósabb-szóköpködősebb témák is ülnek – utóbbiaknál Jonathan Davis is vastagon visszaköszön. A másik főszereplő pedig Diamond Rowe gitáros, akinek kissé mechanikus riffelése elsőre nem tűnik túl érdekesnek, de ha alaposabban figyelsz, hallani: nagyon is jól tudja, mit csinál. Lehet, hogy nem játszik sokat, de okosan kidolgozott, szépen, ízlésesen megformált témákkal, ütős apróságokkal áll elő majd mindegyik dalban. A szólói is rendben vannak, még ha nem is akad belőlük túl sok – én el bírnék viselni többet is, jól színesítik a muzsikát, és természetesen nem is hatnak testidegen módon, hiába volt az ilyesmi szinte tiltólistán a nu metalban annak idején. De ügyesen használják az enyhén indusztriális beütésű zajozásokat, elektro-effekteket is.

Nem nevezném egységesen erősnek a 37 perces album mind a tíz dalát, de a csúcspontok tényleg csúcspontok: a nyitó I'm Not Right, a Negative Noise, a You Never Listen vagy a szólóját tekintve is erős Sick Of You már elsőre is beragad a fülbe, de mindenképp érdemes megemlíteni az Addictedet vagy a Pushed Downt is. Utóbbiak nem feltétlenül egyből ütő slágerek, de meghálálják a törődést. Bizonyos tételek – így a címadó vagy a Take A Look Inside – önmagukban nem túl érdekfeszítőek, de mivel nem hosszú a cucc, egyvégtében hallgatva ezekkel sincs gond. Főleg, hogy a lemeznek van egy igen rokonszenves húzása, lendülete, tényleg erő lakozik benne.

Még nem az Unstable a Tetrarch mesterműve, de mindenképpen érdemes lesz figyelni a zenekarra a jövőben, a plusz fél pontom ennek az ígéretnek szól.