Az Audioslave, a Velvet Revolver, a Them Crooked Vultures vagy a Chickenfoot óta már nem sok lehetséges szupergroup összeállítás létezik, ami igazán nagy megdöbbenést okozhatna a rockszíntéren. Duff például boldog, hogy beszállhat a Jane's Addictionbe, ami egyszerre meglepő és örömteli, de mondjuk mindezt azzal magyarázni, hogy az ő kertjében sem nő pénzfa, azért valahol röhejes is („Mi van, Duff, elakadtak az Appetite royalty csekkjei a postán?").
Esetleg még a klinikai halált megtapasztaló Nikki Sixx és Phil Anselmo alakíthatna egy projektet Dead Men Walking néven, a hasonló rekreációs élmények okán a Smashing Pumpkinsos Jimmy Chamberlin lehetne a dobos, a gitáros meg mondjuk Dave Mustaine.
Úgyhogy ezek után már az sem lehet túl meglepő, hogy Scott Ian évek óta együtt jammel a Fall Out Boy gitárosával, Joe Trohmannel (aki az egyik legsikeresebb emo bandában egyébként nem tartozott a fő dalszerzők közé), és a káosz-hardcore Every Time I Die üvöltőjével, Keith Buckley-val (aki helyenként már ott is megmutatta a dallamos hangját). Bevették még a Fall Out Boy dobosát, az Anthrax-főnök pedig hozta magával Rob Caggiano-t - harmadik gitárosnak.
A lemezük persze se nem thrash, se nem emo, de még csak arról sincs szó, hogy Scott Ian S.O.D.-s múltját megköpdösve ráérzett volna a technikás, matekos hardcore gitárpusztítás ízeire. Ahogy elkezdődött a lemez, a léggitár megragadása közben azonnal egy hatalmas Thin Lizzy felirat villant fel az agyamban, és talán nem lövöm le a poént, ha azt mondom, hogy az ír hard rockerek hatása végig igencsak erős marad a lemezen. Persze, az Anthrax is vett fel lemezre Lizzyt vagy 15-20 éve (mondjuk ki nem?), nyilván szerették őket. Másrészt az is eszünkbe juthat, hogy ők voltak azok, akik annak idején először bevitték a groove-ot a thrash metalba. Harmadrészt az Every Time I Die zenéjében is érződött némi rock'n'roll feeling. A Fall Out Boys-os arcok pedig a bandájuk feloszlása után nyilván alig várták, hogy végre valami igazán tökös zenét játsszanak, és így már össze is áll a kép, miért hallunk leginkább old school heavy rock témákat modern köntösben előadó, húzós, dallamos kick ass rock'n'rollt az Ironiclaston.
A nyitószám, a Handbook For The Recently Deceased nagyon jó benyomást kelt, arcomba mászik és belém harap, ahogy kell. Utána jön egy dallamosabb téma, a Bad Blood, ami kicsit idézi a Fall Out Boy dallamosságát, és egy döngölős parti-himnusz, a Friday Night. Ezek sem rosszak, de az album legnagyobb dobása a negyedikként érkező We've Got A Situation Here. Nem csodálom, hogy ezt nyomták ki a netre leghamarabb, ennyire jól eltalált refrént nem túl gyakran hallani. A lelassulós középrészben Keith kicsit előveszi az üvöltözős hangját, hogy aztán még nagyobbat üssenek az újra felbukkanó refrénnel, aminek a végére aljasul még rá is erősítenek egy ultradallamos gitártémával. A lemez legerősebb perceiben egyébként is gyakran élnek Phil Lynotték védjegyszerű trükkjével, az egymást támogató énekdallam és a dúdolható (iker)gitár eszközével. Ráadásul nincs leállás egy percig sem, sőt, a dallamos zakatolás időnként már szinte Trouble emlékeket idéz. Vannak ugyan helyenként enyhe blues hatások is (Black Heart, Blues Havin' The Blues), de ellágyuláshoz még legközelebb a The Great Reckoning 80-as évekbeli hard rockos kórusaival jutnak, (bár még ez a szám is tiszta Lizzyként indul.)
Ugyanakkor bármennyire is tökös ez a zene, második-harmadik hallgatásra azért átjön, hogy Scottéknak nem sikerült csupa jutalomfalattal telepakolni a lemezt. A címadó például egyértelmű töltelék, de a Little Darlingot is elég klisésnek érzem. Ha még sikerült volna két-három We've Got...-szintű jóságot összehozniuk, biztos az én lelkesedésem is tovább tartott volna. Így viszont azt mondom, hogy bár a Velvet Revolver, a Danko Jones vagy akár a késői Eighteen Visions rajongók is élvezettel léggitározhatják/dobolhatják végig az Ironiclastot, az év hard rock lemeze nem most született meg.
Hozzászólások