Shock!

A budapesti The Trousers előző két lemezét a maguk idejében hallottam ugyan, de nagyon mélyen nem ástam bele magamat a banda világába. Viszont a legutóbbi Soul Machine még ezzel együtt is jobban tetszett az elsőnél, a Planetary Processnél. Ennek elég egyszerű – szubjektív – oka van: az egykoron az Amber Smithben játszott Kőváry Zoltán énekes/gitáros vezette csapat a második felvonáson már egy hozzám közelebb álló felfogásban játszotta azt a bizonyos garázsos, nyers rock’n’rollt, amiben utaznak. Jó hír, hogy a frissen kiadott Freakbeat ezen a nyomvonalon halad tovább, és utólag visszahallgatva az előző produkciókat, egyértelműen ki merem jelenteni: a banda eddigi legerősebb teljesítményét tette le az asztalra.

A garázsos, nyers rock’n’roll persze a közhiedelemmel ellentétben igen sokféle lehet. A The Trousers első anyaga annak idején például éppen azért nem kapta el igazán a fejemet, mert ott még inkább egy indie-közeli megközelítésben nyomták ezt a koszos muzsikát. Nem mondanám, hogy ez a vonal nyomtalanul eltűnt a csapat zenéjéből, ma viszont már egyértelműen nem ez az első, ami beugrik róluk, és ez nálam mindenképpen jó pont. Szellemiségét tekintve inkább olyan formációkkal rokonítanám ezt a leplezetlenül retrós, farmerdzsekis muzsikát, mint a The Hellacopters vagy Nicke Andersson mostani bandája, az Imperial State Electric, de ezt nem feltétlenül konkrét és kézzelfogható zenei hatásként kell értelmezni – elég változatos a lemez ahhoz, hogy ezek mellett itt a Stooges, ott a Stones, amott a Kinks (utóbbi már csak az All Day And All Of The Night feldolgozása miatt is adja magát), máshol meg a Backyard Babies, netán a Jet ugorjon be róla az említettek mellett. Viszont még így is egységes tud maradni. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy erős stílusgyakorlatot szállított le a csapat ezen a vonalon, ami simán megáll a saját lábán is. Magyarországon az ilyesféle zenének nincsenek igazi hagyományai, nem is nagyon hemzsegnek a hasonló mezsgyén mozgó csapatok, a hallgathatók meg pláne nem, vagyis csakis üdvözölni tudom a lemezt.

Ahogy említettem, az album kifejezetten változatos, és nagy előnye, hogy a daloknak – pár közepesebbet leszámítva – komoly önálló karaktere van. A nyitó I Get Around például helyből befészkeli magát az agyba, de a legriffesebb Sister Sludge stoner’n’rollja is igazi csúcspont, akárcsak a pszichedelikus dallamokkal ellátott, kimértebb Electric Garden, és persze a Nicke Andersson vendégszólójával ellátott Real Deep Groove-ról vagy a záró, koszosan fémes Demon Gasoline-ről is csak jókat lehet mondani. Az album hangzása is abszolút passzol ehhez a stílushoz: puritán, kimért és szimpla, mégis élő, lüktető a megszólalás.

Nem tudok túl sok értelmeset hozzátenni a fentiekhez azt leszámítva, hogy a Freakbeat egy kimondottan megnyerő album ebben a stílusban, így az említett nevek alapján mindenki belőheti, neki szól-e a Trousers vagy sem. A csapat nem könnyíti meg a saját dolgát itthon ezzel a zenével, de ez is csak rokonszenvessé teszi őket. Én mindenesetre már annak is örülök, hogy egyáltalán létezik Magyarországon ilyesmi, annak meg pláne, hogy még jó is.