Shock!

Nehéz mit mondani a Therion új művéről, a Beloved Antichrist ugyanis pont olyan, mint várni lehetett. Már akkor sejtettem, hogy ebből az egészből nagy baj lesz, amikor évekkel ezelőtt, egy telefoninterjúban először hallottam a grandiózus metalopera koncepciójáról magától Christofer Johnssontól. A mű most elkészült: kaptunk egy tripla lemezt több mint három óra tiszta játékidővel, amibe megkockáztatom, hogy még a legelvakultabb therionistáknak is beletörhet a bicskájuk. Semmi bajom a nagyszabású elképzelésekkel, sőt, viszont ez a vállalkozás pont nem kiapadhatatlan kreativitásról és ötletgazdagságról tanúskodik, hanem valami egészen másról: a kontroll teljes hiányáról, egy ember totális önmagába borulásáról.

Előrebocsátom: én magam nem vagyok Therion-rajongó, ugyanakkor ostobaság lenne elvitatni, hogy Johnsson és mindenkori társai a '90-es évek második felében tényleg újdonságot hoztak a metalba abban a formában. A Lepaca Kliffoth, majd főleg a Theli és Vovin lemezek jelentőségét eszemben sincs tagadni – még azzal együtt sem, hogy aki valaha hallott igazi komolyzenét, annak azonnal nyilvánvaló lehetett már akkoriban is, hogy Christofer távolról sem korunk Richard Wagnere. De nem is kellett annak lennie: a stílus, amit megalkotott magának, letisztult és egységes rendszert alkotott, még akkor is, ha a dolog körüli felhajtást mindig is túlzásnak éreztem. Sokkal inkább Uzseka Norbi egyik régi hammeres kritikájával értettem egyet velük kapcsolatban, amikor a Klasszikusok popritmusban című régi kiadvány metalverziójaként jellemezte a Theriont. De mint mondtam, ezzel nincs semmi gond. Ahogy egyik, a Shock!-stábon belül gyakran emlegetett tételmondatunk is szól, helyén kell kezelni.

Na, hát pontosan ez az, amit ezzel a mega-, sőt, giga-, sőt, teravállalkozással nem lehet. Értem és elfogadom, hogy Christofer élete főművének tekinti a Beloved Antichristot, nekem viszont hosszú hetek ismételt ismerkedési kísérletei után sem jut eszembe más a lemezről, mint elsőre: hogy a túlzás túlzásának túlzásával állunk szemben. A Theriontól sosem állt távol a grandiózus megközelítés, de ha mondjuk a Lemuria / Sirius B kettőst vesszük, az bizony ehhez képest egy komplett slágergyűjtemény volt letisztult és világos szerkezettel, sok megjegyezhető részlettel, csúcspontokkal. A Beloved Antichrist ezzel szemben alapos feltérképezés után sem tűnik sokkal többnek önmagába halálosan szerelmes, céltalan, menthetetlenül egybemosódó, fontoskodó hömpölygésnél.

Christofer hallhatóan tényleges operában gondolkodott, és többé-kevésbé sikerült is tényleges operát írnia a Therion stílusában, csak hát van egy komoly gond: miközben minden jelentős operának megvannak a maga csúcspontjai, ha úgy tetszik, slágerei, a Beloved Antichrist mentes az ilyesmitől. Őszintén szólva érthetetlennek is tartom, hol maradnak a lemezről az emlékezetes részletek, a kapaszkodók, mert lehet sok mindent mondani a Therionra, de azt biztosan nem, hogy Johnsson ne tudna ragadós melódiákat írni. Itt ezzel szemben olyan szinten egybefolyik a több mint negyven tételre bontott darab, ami példa nélkül áll a zenekar pályafutásában. Komolyan mondom, olyannyira egyhangú, mindenféle hangulati-dinamikai váltástól mentes a három lemez, hogy valami félelmetes. Egy konceptuális mű akkor tud igazán hatásos lenni, ha igazi hullámvasút-utazásra viszi a hallgatót, ha úgy érzed, ott vagy a szereplők között, beleéled magad a sztoriba, és a többi – nem folytatom. És tökmindegy, hogy az alkotók ehhez milyen zenei eszközöket hívnak segítségül, mert a szuggesztivitás a lényeg, legyen szó Tommyról, The Wallról, Operation: Mindcrime-ról, Scenes From A Memoryről. Na, hát ebbe a sorba bizonyosan nem passzol Johnsson friss alkotása.

Vajon a sztori – Vlagyimir Szolovjov Az Antikrisztus története című műve képezi az alapot a 20. század legelejéről – minél autentikusabb megjelenítésének oltárán áldozta fel Christofer a tényleges dalokat? Netán pont akkorra kezdett kifogyni az igazán erős témákból, hogy eljutott karrierje e fordulópontjához? Fogalmam sincs, de talán nem is lényeges. Az eredmény ugyanakkor önmagáért beszél: sokszor lepörgettem az anyagot az utóbbi hetekben, egyvégtében azonban egyszer sem sikerült végighallgatnom, ami szerintem eléggé beszédes. Éppen ezért részletekre sem fogom bontani a nagy művet, mert teljesen értelmetlen. A Művész Úr nyilván baromi jelentőségteljesnek szánta ezt az egészet, csak menet közben olyan szinten beleveszett, hogy a végeredmény hallatán rajta kívül szerintem ember nem érti, mit is akart pontosan kihozni élete vállalkozásából. Pár résztétel – Never Again, Hail Caesar, Nothing But My Name példának okáért – felvillantja, mi lehetett volna ebből az anyagból, ha Johnsson kicsit hallgatóbarátabb megközelítéssel indul neki a nagy munkának. Vagyis nem az ötletek hiányoznak most sem, hanem valami értelmes, emberi léptékű keretrendszer, ami összefogja őket, hogy ne folyjon szét a végeredmény.

Mint mondtam, nem kedvelem különösebben a Theriont, de mindig is elismertem a munkásságukat: helyén kezelve, annak, ami, eddig többé-kevésbé teljesen oké volt ez a történet. Most azonban az előzményekhez képest is egyértelműen kisiklott a szerelvény. Korszakalkotó mestermű helyett kaptunk egy átfoghatatlan, megalomániás masszát egymástól hosszabb távon is teljességgel megkülönböztethetetlen áriákkal, kórustémákkal, a szokásos minimálszimfonikusokra-mennek-a-minimálriffek megközelítéssel. Biztos meg lehet magyarázni, mitől zseniális ez az egész, de nincs semmi értelme: ez az albumszörnyeteg elég egyértelmű mélypont a Therion pályafutásában. És nem érzem úgy, hogy a pontszámmal különösebben rosszindulatú lennék, mert a The Astonishing kábé egy jól strukturált, földközeli, dalcentrikus lemez volt ehhez az albumhoz képest.