Shock!

Szögezzük le elöljáróban, én kifejezetten szeretem a Theriont. Ráadásul nem csak a – még a zenekarral leginkább ellenségesek által is elfogadott – Lepaca Kliffoth vagy Theli lemezeket, hanem az újabb cuccokat is, elsősorban pedig a Lemuria/Sirius B dupla anyagot. A Sitra Ahra azonban tényleg nem jó.

Igazából nem tudnám megfogalmazni, mi a legfőbb gond a lemezzel, de az tény, hogy a zenekar agya és főnöke, Christofer Johnsson ezúttal elvetette a sulykot. Vélhetőleg annak köszönhető mindez, hogy teljes zenekarát kirúgta a Gothic Kabbalah óta, és a pár csendesebb év eredménye nem feltöltődés, hanem egy túlságosan nagyra nőtt ego fékeveszetett ámokfutása lett. Az egy dolog, hogy Mats Levén nagyon hiányzik az anyagról, de az sem a jó öreg Snowy Shaw, sem pedig Thomas Vikström számlájára nem írható, hogy egész egyszerűen kevés a jó dal a lemezen.

Ezerszer elpuffogtatott Therion-klisék egymás után dobálása a Sitra Ahra, ráadásul néhol kifejezetten idegesítő formában. Az első nótát nyitó szoprán témától a hajam is égnek áll, de a kettes Kings of Edom modoros tenorja is borzalmas. Az Unguentum Sabbati aztán végre egy jó nóta, sőt messze a legjobb az egész lemezen, még akkor is, ha meglehetősen Thelis. A női kórus is oké és a szólóének is tetszik. Ráadásul ez egy rövidebb, tempósabb, direktebb darab, ami az első negyedóra vontatott giccshalmaza után kifejezett felüdülést jelent.

A Land of Canaan aztán leginkább a Deggial/Secret of the Rhunes-korszakot idézi, de sajnos ez sem épp kiemelkedő, ráadásul iszonyat sok belőle tíz perc. Itt már világosan látszik, hogy Christofer meglehetős ötlettelenséggel küzdhetett a lemez megírásakor. Ez a szám nemhogy unalmas, de ráadásul olyan, mintha különböző dalok darabkáit dobálták volna egymás után.

Bár Christofer korábban sem arról volt híres, hogy nagy beleszólást engedett volna a dolgokba zenészeinek, de a Sitra Ahrán világosan hallani, hogy az a külső kontroll, amit a Gothic Kabbalah után kirúgott Niemann tesók jelentettek, mára teljesen eltűnt.

A Hellequin aztán egy egyszerű, de végre megint egész tűrhető galoppozós téma lenne, de sikerült teljesen hazavágni pár nevetségesen ócska vokális effekttel. A 2012-ben Petter Karlssonnak sikerült összehozni pár remek énektémát, illetve a Kali Yuga harmadik része is a jobb pillanatok között van, csakúgy, mint a Shells are Open, de ezek összességében még nem mentik meg a teljes lemezt.

A klisés, ötlettelen, idegesítő zenei megoldások, és az igazán karakteres énekes hiánya rendkívül unalmassá és fölöslegessé teszik a Sitra Ahrát. Thomas Vikström hangját kifejezetten szeretem, a Candlemass Chapter VI lemezén pl. óriási dolgokat hozott össze, de itt totál jellegtelen, Snowy Shaw pedig mindig is inkább showelem volt, semmint igazi vokalista.

Ettől függetlenül jól megírt zenei alapokkal és fogós kórusokkal le lehetett volna nyomni a torkomon az új Theriont, de mivel fenti összetevők is erősen hagynak maguk után kívánnivalót, a végeredmény a 2010-es év legnagyobb csalódása.