Shock!

Naiv vagyok. Egyrészt azért, mert minden nekem szimpatikus előadónál szeretem elhinni, hogy őszintén gondolja azt, amit zenéjével elém tár. (Meg azt is, hogy a banda tagjai tényleg a legjobb cimborák, hogy az adott turnén tényleg mi vagyunk a legjobb közönség, és hogy nem is a pénz miatt állnak ki újra és újra a világot jelentő deszkákra, hanem valami megmagyarázhatatlan belső késztetéstől vagy közléskényszertől hajtva, csak azért, hogy mi, a befogadói oldal, kiléphessünk a hétköznapokból, és valahol a szférákban lebegve egy pillanatra találkozhassunk az alkotó elmével, pont mint ahogy Ádám ujja összeér a Teremtőével a Sixtus-kápolna mennyezetén.) Emellett az is igaz, hogy nehezen engedem el a megkedvelt művészeket. Például az Opeth vagy az Anathema már rég nem azt csinálja, ami miatt tizennyolc-húszévesen rájuk kattantam, de nagyon szeretném, ha egyszer újra „összetalálkoznánk", és érett énem hasonlóan egy húron pendülne velük.

A Thy Catafalque, azaz Kátai Tamás kapcsán is fennáll ez a kötődés, már a Gire zenekar óta, még ha voltak is olyan lemezei, amiket nem hallgattam szénné (vagy szénizotóppá?). A Gire kapcsán azért büszkén megemlíteném, hogy a formabontó makói metalosokat 1997 őszén, az Intense zenekarral közös turné mohácsi állomásán láttam, egyike voltam a turnénaplójukban szereplő harminc főnyi közönségnek, és bár akkor még nem kattantam rájuk, a későbbi EP-k, majd a nagylemez nagy kedvenceim voltak. Kátai úr szólómunkái közül először az Erika szobája melankóliája csapott agyon a megfelelő pillanatban, majd a Róka Hasa Rádió lemeznél az akkor még duóként üzemelő Thy Catafalque is megérkezett. Azóta is követem, és minden kiadványnál keresem a helyet és hangulatot, ahol és amikor nem háttérzeneként, hanem a szövegekbe és a hangképekbe belebújva tudom értelmezni és értékelni a műveit.

Most pedig fast forward napjainkig, amikor ismár az ötödik Thy Catafalque-lemez jött ki a Season of Mist kiadónál. Már maga ez a tény is megsüvegelendő, de számomra a legfontosabb, hogy a zene ugyanaz az öntörvényűen örvénylő, világokat álmodó, majd porrá zúzó experimentális-avantgárd-progresszív cucc, amit tőle és remekül kiválasztott közreműködőitől a korábbiakban megszokhattunk. Nem mondom, hogy új elem a receptben, de a szemet gyönyörködtető borító népies-gépies motívuma mellett a szerzeményekben is hangsúlyosabb lett a „folk(os)" hatás. A legszembetűnőbben persze a Kalákától feldolgozott Embersólyomban érhető tetten a dolog, de erre erősítenek rá a Kék madár (Négy kép) első felének „táncház van a mi pajtánkban" hangulata és a több helyütt felbukkanó úd – egy keleti húros hangszer –, illetve a vonósok csodás dallamai is. Mellesleg az előbbit Kobza Vajk pengeti (azért ilyen névvel nem is lehet például könyvelő az ember fia!), a hegedű-brácsa-cselló felelőse pedig Drótos Gábor, aki a brutal death metal Gutted gitárosa.

Ja, igen, jól láttátok: Kaláka-feldolgozás. Biztos vannak true arcok, akik most azt sziszegik elkékülő szájjal, hogy az egyre inkább Radnóti Miklósra hajazó, őszülő halántékú self-made poéta a black metalt elárulva csibészesen csillogó bogárszemeivel immár a kommercializálódás petőfitévés blankócsekkjeivel kirakott ösvényét fürkészi. Hát, lelkük rajta – ha van nekik. Annak ellenére, hogy a folk(os) rock/metal nekem is sokszor határmezsgye, mert lehet nagyon jól vagy iszonyúan bénán is művelni, jelen esetben úgy érzem, hogy a lemez játékosságába és színes összképébe simán belefért egy ilyen „sláger". Igen, merthogy még klip is készült rá. Mégpedig a táncos-csajos fajtából. De azért a végén mutatóba' ott van egy olyan riff, ami visszazökkenti a vaskocsi kerekét a helyes vágányra.

Énekileg a lemez meghatározó eleme Horváth Martina szépséges hangja, de a Perihelion-frontember Vasvári Gyula is felbukkan a záró Szélvészben. Ha most választanom kellene, akkor ezt nevezném a kedvenc dalomnak a lemezről, mert csont nélkül hozz azt a hegytetőn a viharba ordító hangulatot, amit a Bakos Attilával készült korábbi anyagokon, majd Attila szólólemezén is annyira szerettem. Ennek totális ellenpólusa a másik érdekes gyöngyszem, a Tsitsushka, amely már címében is jelzi, hogy nem egy születő röghegység vajúdását kívánja zenébe foglalni. Már az alaplüktetése is olyan, mintha gyermekkorom valamelyik elfeledett detektíves rajzfilmjéből származna, aztán harsona, szaxofon és fretless basszusgitár is van benne, a végén pedig bejön egy akkora deltás hangulat, hogy Kudlik Júlia adja a másikat.

Szóval, igen. Naiv vagyok, de jó érzés. Csinálok egy bögre teát, megnyomom újra a play gombot, és angolul-magyarul szinkronban olvasgatom a digipackos könyvecske szövegeit, egy doromboló Tsitsushka kényelmével.