Shock!

Szinte hihetetlen, de tényleg rendes kiadónál jelent meg az új Thy Catafalque, méghozzá impozáns digipack csomagolásban, kultikusan elrontott belső résszel (azaz vegyél magadhoz egy tükröt, ha a szokásos információkra kíváncsi vagy), ráadásul a dalszövegeket, Kátai Tamás fotóit külön kis keménypapíros füzetkében lehet olvasni/nézegetni, kell ennél több?

A Tűnő idő tárlatról jottányit nem változott a véleményem az elmúlt évek alatt, abban pedig egészen biztos voltam, hogy az új lemezt sem fogom a polc mélyére suvasztani, sőt. A stílus továbbra is avantgarde-black-indusztrial-bármi, a hangzás fejlődött, főleg ugye a dobok természetesebbek végre, és nyilván lehetne azért még szőrözni ezen, de ez a zene sosem a csilivili stúdió sterilitásról szólt, viszont pont ettől a dobhangzástól máris sokkal metalabb lett sok rész.

A nyitó Szervetlen már konkrétan metal, semmi művészkedés, utána a közel húsz perces Molekuláris gépezetek úgy metal és úgy black, hogy mellette egyes részek konkrétan poposak, illetve az Arcturus hatása is bevillan (végre beugrik valami, ugyan ezen a vonalon kevés zenét hallgatok, az Arcturus azonban a műfaj alfája és omegája kb.). Furcsán hipnotikus ez a dal, és ha már ez a jelző ugrott be, akkor a végéről meg a VHK jutott eszembe, máshol meg olyan, mintha a Másfél újra feltámadt volna, csak Kátai Tamásosan. És ezzel a kettővel el is telt fél óra máris.

A Köd utánam konkrétan slágeres, ami tulajdonképpen ráfogható az egész lemez hangulatára, valami szokatlan folytonosság úszik át az egészen, mintha egy hangjegy lenne széthúzva fraktálszerűen. Talán a zene/szöveg/képek sajátos egysége itt felfokozottan működik, ki tudja. A már morózusabban metalos Őszi varázslók kivételével a lemez végefelé (illetve már tán a közepétől) merengősebb a hangulat, amiben szintén megtalálni a szépséget, de számomra a Róka Hasa Rádió első fele szimpatikusabb, izgalmasabb.

Tetszik a kísérletező kedv, hogy bátran, bármiféle korlát nélkül készültek el a dalok, de kerülve a ködös, lila befogadhatatlanságot. Annyira nagyon magyar az egész és annyira nem az - és a magyarságot most nem a demagóg pirosfehérzöld vonalra értem, amit minden normális ember messzire kerül -, hanem úgy magyar, hogy az nem ciki vagy kínos, hanem egészen egyszerűen szép. Természetesen vendégek most is szerepeltek, a teljesség igénye nélkül: Tóth Ágnes (The Moon And The Nightspirit), Bakos Attila (Woodland Choir, Taranis), Bíró Anita, Deák Sándor, ésatöbbi.

A Thy Catafalque tipikusan az a zene, amire vagy ráérez az ember és szereti, vagy totálisan hidegen hagyja, de talán, akit elkap ez a világ, az a kelleténél jobban szeret a múltba/jövőbe pillantani. De mivel ez még mindig zene és nem pszichológiai kísérlet, így maradjunk annál, hogy a Tűnő Időnél nem jobb, nem rosszabb, annak valamelyest a folytatása és ugyanannyira nem az, meghallgatni meg úgyis az fogja, aki vonzódik a furcsább zenék iránt. Nekem jólesik ebben a világban elmerülni, kövessen, aki akar.